Megjelent a Szaku 22!

Főszerepben a robotok

Tízmilliónál is többen voltak kiváncsiak augusztus közepéig a hatalmas rendezvénysorozatra. A kiállításon a legnagyobb vállalatok igyekeztek elkápráztatni a látogatókat, sokszor tényleg mesébe illő épületekkel és látnivalókkal.
Hoztak például egy Szibériában előásott, meglehetősen jó állapotban maradt mamutot (aminek épen maradt szempilláját még a császári család is megcsodálta, ha hihetünk a tudósításoknak), kész erdőt alakítottak ki az expo területén. Akinek elege lett a tömegből (ez mondjuk Japánban nem túl hasznos tulajdonság), az negyvenperces kalandtúrára vállalkozhatott a kiállítás területén kialakított „vadonban”.
Japán eseményről lévén szó kötelező elemként teaszertartás is folyt, méghozzá a legnagyobb iskolák – Uraszenke, Omoteszenke, Szadó-Macuorjú – részvételével. Az öszesen 21 iskola nagyüzemben darálta le a belassulni vágyó kiváncsiskodókat: naponta ötszáz látogató üldögélhetett a mesterekkel egy csésze teát szürcsölve.

Sabolc naplója XVIII.

Egy kutyás úriember ébresztett fel fél hat körül. Nem jött oda, csak messziről ugattatta a kutyáját, amíg magamhoz nem tértem, és el nem kezdtem szedelődzködni. Aztán elment. Csak semmi sértődés.
Valahogy ez a nap nem indult olyan jól, mint az előző. Fáradt is voltam, el is néztem az utat egyszer (sűrűbben kellett volna nyitogatni a térképet), szóval mászhattam meg egy dombot mégegyszer, majd Kan’onjiba érve kiderült, hogy aznap nincs turista-dezinformáció. Térkép sincs. De legalább volt egy rendes pék az állomáson, szóval reggeliztem egy jót. Általában nem szoktam péknél reggelizni, mert egy vagyon, de most annyira nem költöttem eddig semmire (se szállásra, se utazásra, se belépődíjakra), hogy úgy gondoltam, legalább néhány normálisabb étkezést meg hideg üdítőket megengedhetek magamnak.
Listám szerint egy Kotohiki nevű parkot akartam meglátogatni. Valami hasonlóra számítottam, mint a takamatsui Ritsurin Park, ha esetleg nem is olyan csicsásra: ehelyett találtam egy dombot, amit már megint meg kellett mászni, és a gyönyörű kilátást mindössze a köd és az egyébként elég borús idő zavarta. Konzultálva az összes rendelkezésemre álló papírral, igen, ezt kellett volna látnom. A tengerparton homokból meggyártottak egy hatalmas, egy régi japán érmére hasonlító képződményt, amelyen a kaneitsuuhoo kanjik lettek volna láthatók, feltéve, hogy jó időben érkezem, évente ugyanis csak kétszer pucolják szépre. Valószínűleg a következő pucolás már nem lehetett messze, mert elég rusnya állapotban volt. (Vettem róla később képeslapot.)
Találkoztam viszont három középkorú úriemberrel a hegy tetején, akikről kiderült, hogy mindenféle magas beosztású főnökök. Én a szokásos sittes kinézetemet nyújtottam, ennek ellenére elbeszélgettek velem, eljópofiztunk. (Ne feledjük, még reggel nyolc-kilenc körül volt csak, szinte senki nem volt a parkban/a hegyen. Egy japán város úgy kilenc körülre éled fel igazán, bár itt is vannak, főleg idősek, akik ötkor kelnek.)