Vigyázat, lavina és hóeke!

A híres niszekói, térdig érő porhóban síeltem, amikor meghallottam a dalt: “Can’t hurry love, you’ll just have to wait…” Aha, Phil Collins. Csörög a telefonom. Nem foglalkoztam vele, suhantam tovább a levegőben. “… it’s a game of give and take…”

A hegy lábához érve megnéztem, ki keresett. A szüleim hívtak az USA-ból. Tudtam, hogy hamarosan újra próbálkoznak, úgyhogy siettem haza, mert a friss porhónál csak egy dolgot szeretek jobban: a szüleimet.
– Halló! Milyen Japán? Milyen Niszeko? – kérdezték izgatottan.

Letelepedtem egy csésze forró kávé mellé és felkészültem egy jó órás beszélgetésre. – Csodálatos! – mondtam. – Reggel két láb magas friss hóban síeltem.

Ebben a pillanatban hatalmas puffanást hallatszott odakintről.

– Mi volt az? – kérdezte apukám.

– Hó – feleltem. – Potyog a tetőről. Összegyűlik odafent, és egész nap lavina formájában hagyja el a tetőt. És egész éjjel.

– És hova potyog? – érdeklődött apukám ártatlanul.

– A ház elé a fűre. Azt hiszem, hamarosan nem fogunk kilátni az ablakon. Évente 14 méter hó hullik, idén viszont még csak három méter esett.

– Tizennégy méter – biztos? Az majdnem ötven láb!

– Pontosan. – Bumm! Újabb tetőlavina érkezett a tetőről. A hógörgeteg ugyanúgy lendületbe jön a tetőn, mint azok a hógolyók, amiket gyerekkorodban gurítottál le a domboldalról. Ez a hó szórakozik!

– Errefelé a házakon extrém meredek tetők vannak. Ha mégsem, a tető beszakad a hó súlyától, hacsak nem bérelsz fel valakit a folyamatos tisztogatásra. Még arra is külön szabályt hoztak, hogy a házad körül mekkora szabad területnek kell állnia, nehogy a tetőről lezúduló hó agyonüssön egy járókelőt. – Szüleim teljesen megdelejeződtek.

Hirtelen olyan robajt hallottam, mintha egy tank rontott volna az épületbe: az egész ház rázkódni kezdett.

– Mi volt az? – kérdezte anyukám.

– A kamikaze hóeke – próbáltam túlkiabálni a hóekét, ami olyan zajt csap, mint egy óriási fűnyíró. – Ezek a takarítóeszközök egész nap járják az utcát. Muszáj nekik – soha nem áll el a hó. Ezek a srácok a teljes évszakra kötöttek szerződést, nem órabérben dolgoznak, így a lehető leggyorsabban végzik a munkát, hogy aztán hazamehessenek. Hogy aztán vacsora után újrakezdjék az egészet.

Néztem, ahogy a kamikaze hóekés előre-hátra tologatta a járművet, miközben az utca túloldalán lévő parkolót hótalanította. A fickó előretolt némi havat az ekelapáttal, aztán hátramenetbe kapcsolt és megnézte, nem áll-e valaki a behemót mögött. Természetesen nem volt. Mindenki kerüli a kamikaze hóekét. Előre-hátra, előre-hátra, a hókotró úgy manőverezett a géppel, mint egy rendesebb óvodás a matchboxszal. Alig néhány centire a parkoló autóktól.

– Mit csinálnak a hóval? – érdeklődött anyukám.

– Teherautókon kiszállítják a városból. – Az ember elgondolkozik, nem lehetne-e ezt a rengeteg fagyott csapadékot az európai sípályákra exportálni, ahol idén igazán jól jött volna némi hó.

– Az összes utca egyirányú lett, mióta elég magas hófalakat halmoztak fel a szélén. Ahányszor havazik, annyiszor válik az út egy picit keskenyebbé.

Bummmmmm! Újabb hókupac a padlás irányából. Juj, ennyit a szomszéd kutyájáról.

– Naponta több órát szánok a hólapátolásra – magyarázom. – Néha még az ajtóm sem tudom kinyitni reggelente, annyi esik az éjszaka folyamán. Eltart egy ideig, amíg kiásom magam a házból. A következő feladat megtalálni az autóm. Az itteniek bizonyára odavannak a nyárért. Akkor még a szabadidő is szóba jöhet.

– És mindenki ezt teszi, minden áldott reggel? – mondta apukám kétkedve.

– Ó, hogyne. Nincs más választásuk. Ezt tényleg látnotok kellene, hogy elhiggyétek. Ugyanakkor fantasztikus síelési lehetőséggel jár.

Ennél a pontnál apukám azt mondta, hogy “egy pillanat”, majd letakarta a kezével a kagylót. Hallom, ahogy a háttérben motyorognak.

– Amy? – jött vissza a telefonhoz. – Indulunk Niszekóba. Pár hétig maradni szeretnénk.

Bumm!

Amy Chavez

Related posts

Kommentelj