Műjégpálya vagy kórház?
Amikor beléptem a kórházba, azt hittem, tévedésből egy korcsolyapálya előterébe tévedtem. Az első dolog ugyanis, ami a szemembe ötlött, a ruhatár, pontosabban lábbeli-tár volt. Egy hosszú pult mögött asszonyok álltak és a látogatók cipőjét rendre műanyag papucsokra cserélték, amikre óriási számok voltak festve. A kórházat elhagyni készülő látogatók visszaadták a kölcsönpapucsot, cserébe saját cipőjükért. A kórház sem volt kicsi, de biztosan ez volt a világ leghatalmasabb cipőcseréje. Vagy a világ legizgalmasabb helye lábfetisiszták számára. Valaki szólhatna a Guinness társaságnak!
Vonakodva adtam át lábbelim. Ez a baj a japánokkal: rettentő nehezen jutsz normális méretű cipőhöz, ráadásul sosem viselheted őket. Csodálatos topánkáim életük nagy részét a genkanban töltik, egy cipőszekrényben. Vagy egy hosszú pult mögött, amikor műanyag papucsokra kell cserélned őket. Az alkalmazott egy pár zöld papucsot nyújtott értük cserébe, aminek a tetejére hatalmas, sárga szám virított: 543. Ajánlom, hogy kifelé menet meglegyen a cipellőm – gondoltam -, különben ebben a műanyag csodában mehetek haza a vonaton.
Miért foglalkozik egy nagy kórház a Nagy Cipőcserével? – gondolhatnád. Talán a cipőbombák elleni védelemként. A repülőkön is próbálkoztak már hasonlóval, és ahogy ma a dolgok állnak, lehet, hogy hamarosan csak mezítláb szabad majd repülnünk. A japánok azzal érvelnek, hogy a papucs sokkal higiénikusabb, mint az utcai piszokkal szennyezett cipők. De ezek a közös, műanyag papucsok nem tűnnek túlságosan sterilnek.
Micsoda terep ez a lábterrorizmus számára! Gondolj csak, milyen kárt okozhat itt a kórházban egy bibircsókos vagy vízhólyagos lábú gonosztevő. Nézzünk szembe a ténnyel: a cipő az a hely, ahol a legtöbb izzadt lábujj és benőtt köröm található.
És mi van azokkal, akik lábbetegségben szenvednek? Nyugodtan fogadhatsz rá: ugyanazokat a papucsokat kapják. Szerinted hányan mennének oda a pulthoz, tisztán és érthetően közölve a személyzettel, hogy „szumimaszen ga, ookii na lábbetegség motteiru jo”? Senki. Ne érts félre, nem attól félek, hogy elkapom a többiek bacijait, hanem attól, hogy átadom nekik a sajátjaim.
Ahogy beléptem a kórház előterébe, mindenhonnét halk csosszanásokat hallottam, ahogy a tömeg papucsban mászkált fel-alá. Oly módon siklottak át a termeken, ahogy csak a japánko képesek rá. Szabadgyakorlat volt, minden pillanatban számítottam rá, hogy leoltják a fények javát, leereszkedik a plafonról pár tükörgömb és egy DJ arra szólít fel mindenkit, hogy keressen táncpartnert.
Esetlenül siklottam teremről teremre, keresve az igazit. Amikor aztán megkértek, hogy lépjek ki a papucsból és álljak a mérlegre, a nővér gondosan letörölte, mielőtt hozzáértem volna. És ez így ment, ahány orvos csak megvizsgált. A végére úgy éreztem magam, mint az angol királynő, ha kilátogat a Derbire. Gondoltam, besurranok oda, ahová a királynők is egyedül járnak. A mellékhelyiségben újabb lábbeli-csere várt. Szerencsére a hozzá járó személyzet nélkül.
Csak kilépek a műanyag papucsból, és belebújok a szándékosan kényelmetlenre faragott fapapucsba. Ez a papucs olyan kényelmetlen, hogy biztosan csupán a legszükségesebb időt töltöd a mosdón. Ha végeztél, visszabújhatsz a műanyagba és vidáman csúszkálhatsz tovább. Feltéve, hogy emlékeztél a papucson virító számokra. Ha nem, lehet, hogy egy leopárdmintás, magas sarkú lábbeliben leszel kénytelen hazabotorkálni.
Amy Chavez