Megjelent a Szaku 19

Két ember – egy dologról

Adva vagyunk ketten. Egyikünk 23 éves nő, kis duónk másik tagja 33 éves férfi. Egyikünk menő versenyző, másikunk, hm… kutyaütő. Ugyanakkor mindketten karatézunk jó pár éve, vannak közös gondolataink, és hiszünk abban, hogy a Szaku olvasóit nem kőbölcsőben ringatták. Nem akarunk prédikálni, szájbarágósdit játszani. Mi így csináltuk, csináljuk, volt hibánk, amiből okulhatunk… íme.

ELŐHANG

Kicsi korom óta sportolok: 10 évesen kezdtem el komolyan atletizálni, indultam diákolimpiákon, eredményeket is értem el. Kosárlabdáztam területi szinten elég jó eredményekkel, főiskolás koromban NBII-es
szinten kézilabdáztam. Mindig nagyon szerettem sportolni, egy időben sportkukacnak is becéztek. Amellett, hogy hasznos is, egyszerűen szeretek sportolni, a legtöbb ág érdekel. Sportolni jó.

Lenyűgöző olvasni, egy élsportoló hányféle sportba kóstol bele, mielőtt rálel az igazira, és hogy ez milyen hasznos. Talán a miatt nem lettem élsportoló, hogy nem sportoltam semmit soha a karate előtt. Amolyan tipikus dagi, szemüveges, tornából felmentett könyvmoly voltam, akit semmi sport nem érdekelt, amíg egy haverom a kezembe nem nyomott egy könyvet és pár magazint. Karl Mayt és Vernét kisöpörte Tótisz András, Winnetou helyett Bódi István és Michel Wedel lett a hős… hát így kezdődött valahogy.

KEZDÜNK LASSAN

Tiszafüred, ahol születtem, kis hely, nincsenek sportegyesületek. Iskolai szinten, szervezett keretek között csak karatét taní­tottak. 1992 augusztusában kezdtem sensei Kovács Veronika edzésein, előtte ugyanis édesanyám nem engedett edzeni: az előző edző testi fenyítéket is alkalmazott, ennek nem akart kitenni. A karate szerelem volt első látásra, amely azóta is tart.

Az egy dolog, hogy egy dagi arról álmodozik, hogy karatés lesz. Katalizátornak kellett még a Debreceni Református Gimnázium. A kollégium szadista bánásmódja (A dagikat elverik, ugye?) és förtelmes kosztja gyorsan lefogyasztott, a jó sorsom pedig utamba sodort egy remek testnevelő tanárt és egy kollégiumi szobatársat, akinek volt némi fogalma a karatéról. Az ő segítségükkel még meg is erősödtem kissé, és 1987-ben, 16 évesen már belülről láttam egy dojót. Ebből az időből mindenesetre maradt egy kellemes emlék: lazítani a Harmat-féle tae-kwon-do könyvből tanultam és spárgázás közben izomszakadást szenvedtem. Az ugyanis nem volt odaírva, hogy be is kell melegíteni, és egy merev ember ne nyomja le nagyon magát a spárgában… van ilyen.