Megjelent a Szaku 19

Egy véget ért karate jutsu pályafutás

Harcművészeti szempontból nem sok jutott ebben az évben. Néhány bemutató, torna, budógála, fesztivál, aztán és közben a csendes edzések, amik nem túl érdekfeszítőek.
A szilveszteri (utolsó) karate edzésen és sayonara partin is túl vagyok, így a karate bevonul a sarokba.
Az utolsó edzés után mindenki szétázva (az izzadságtól és a sok bőgéstől), jártányi erő nélkül, vagyis totál kikészülve várta a szilveszter éjszakát. Semmi energiánk nem maradt, hiába szólt a muzsika és táncoltak körülöttünk az emberek, a kutyát sem érdekelte.  Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy mindenki le volt törve, mint a bili füle, és az egész inkább érződött keserves év végének, mint dudaszós mulatságnak. Engem már az is bosszantott, hogy mások jól érzik magukat. Nőnemű karatésaink pedig csak tovább rontották a nyomott hangulatot, mert állandóan sírva fakadtak. Új zsebkendőmet is oda kellett adnom az egyiknek, amiről persze végképp le is kellett mondanom. Pedig zsebkendőt én is azért vittem magammal, mert nem vagyok könnyen elérzékenyülő fajta, de sose tudni, mi történik egy mester-búcsúztatón, hiszen ezt is először élem meg. Arra készültem, hátha elveszítem a férfiasságom. Aztán mivel már másnál volt a zsebkendőm, kénytelen voltam őrizni. (Ahhoz meg elég volt az ing ujja.) A mester sokkal okosabb és előrelátóbb volt nálam, mert ő nem zsebkendőt tartott magánál, hanem eleve törölközőt tett a nyakába. Szóval akárhogy is nézzük, a búcsúzás egy fájó pillanat.