Fogd rövidre és lazára, Aomori stílusban

Tavaly télen találkoztam a Mikulással Akita-kenben. Miután ajándékot kaptam t?le, indultam tovább északra, a központi f?tés hazájába.

Ahol elhagytam a vonatot Aomoriban, az utasok egy bódé körül álltak és rament szürcsöltek a megfelel? szerelvényre várva. És még belélegzett kajáról beszélnek…

Aomori a Tóhoku régió része, Honsú, azaz a f?sziget legészakibb megyéje. A japánok között olyan kép alakult ki róla, mint elmaradt, “nagyon vidéki” megye. Az Aomori azt jelenti, hogy “kék erd?”, leghíresebb termékei az alma és a nyári Aomori fesztivál. Az év többi részében a helyi tájszólás, az Aomori-ben gondoskodik a hírnévr?l.

Ez a dialektus eltéveszthetetlen és érthetetlen a legtöbb japán számára. Olyannyira, hogy ha egy itteni ember nyilatkozik a tévében, feliratozzák, akár a németek a svájci dialektust.

Egy Aomoriban él? bennszülött, Hiroki szerint a helyi tájszólás leginkább abban különbözik a szabvány japántól, hogy rövidebb és hiányzanak bel?le az udvariassági formulák. Így van: se n?i nyelv, se udvarias nyelv, se férfiszavak. Mintha csak kivették volna a japán nyelvb?l a z?rös részeket. Olyan ez, mint a pig latin vagy valamiféle, kémek által használt kódnyelv.

Nem akarom azt sugallni, hogy az aomori-lakók kémek lennének vagy hogy a pig latint malacok beszélik, de az aomori-ben teljesen érthetetlen marad, hacsak nem fejted meg a szóalkotás titkát.

Hiroki a nyelvkondenzációt, amely során a rendes szavak rövidítésekké válnak a rendkívül hideg téllel magyarázza, ugyanis az emberek nem tudják olyan sokat mozgatni az ajkukat. És még lefagyott állkapcsokról beszélnek…

Hiroki megtanított néhány kifejezésre aomori-benben. Itt egy példa-párbeszéd:

A: Dósza? (Hova mész?)
B: Jusza. (A fürd?be.

Na ez aztán a nyelvi aberráció, akarom mondani abbreviáció. Ok, próbáljuk ismét:

A: Dósza?
B: Júbinkokusza. (A postára.)

Kezded kapisgálni? Oké, még egyet:

A: Va Tarzan
B: Na Jane.

Látod? Kedves japánul tanulók: ha meghaltok és a mennyországba kerültök, Aomori megyébe fogtok jutni.

Néhány nagyon rövid beszélgetés után, amit az Aomoriban él? emberekkel folytattam, felszálltam a Hokkaidóra tartó kompra, amelyen négy órával kés?bb az egyik leghíresebb hakodatei nvezetességgel kedveskedte: egy húsz méter magas karácsonyfával, rajta húszezer izzóval.

Ez a derék fa ünnepelte Hakodate testvérvárosát, a kanadai Halifaxot. Vicces – sosem tudtam, hogy Hakodaténak tesója van.

Amikor kiszálltam Hakodatén, egy hatalmas hóvihar fogadott, közel lehetetlenné téve a sétát a városban anélkül, hogy elfújnának.

Ebben a városban nyilvános padot egyedül a vasútállomás épületében találni. Ha jön a hóvihar, mindenki beözönlik az állomásra, amit?l az egész óvóhelyre kezd hasonlítani.

Végül a Hakodate étterembe ástam magam, ahol az itallapon olyanok szerepelnek, mint a grapefruit sör, zöldalma-sör, valamint a tíz százalékos sör, amely “a vállalatvezet?k között rendkívül népszer?”, legalábbis a felirat szerint.

Letelepedtem egy hakodatei sör mellé, ami jófajta, saját f?zés? ital és amely sokkal elvisehet?bbé tette a kint tomboló vihart még akkor is, amikor elindultam a híres karácsonyfát megkeresni.

Arrafelé menet egy turistajelzés arra bátorított, hogy látogassam meg “Japán legöregebb betonból készült villanyoszlopát”, de valahogy a háromtonnás feny? jobb választásnak t?nt, különösen azután, hogy a hakodatei turistairoda azt közölte róla ékes angolsággal, hogy “a karácsony-fantáziát szimbolizálja és fényl? ragyogását minden nap kisugározza”.

És tényleg, a derék feny? meglátogatása után boldogan éltem volna, amíg meg nem halok. Tényleg kisugárzott, és valamiféle meleg érzés töltött el, hogy Hokkaidó nem is olyan rossz hely. Volt azonban további felfedezésre váró terület, úgyhogy másnap reggel megint vonatra szálltam.

Dósza? Niszekósza.

Amy Chavez

Related posts

Kommentelj