Etrian Odyssey TESZT

Végy egy békebeli, hardcore szerepjátékot, húzz rá olyan grafikát, amit a mai elkényeztetett átlagjátékos is elvisel, fenyítsd be a vásárlót azzal, hogy neki kell megrajzolni a térképeket, mint a régi szép időkben – csak most nem kockás papírra, hanem az érintőképernyőre -, és gondoskodj róla, hogy időnként még a legtapasztaltabb RPG-fan is kitépje a haját egy-egy nehezebb pályán. Ezzel a képlettel nem sok pénzt lehet keresni, de talán egy keveset mégis: a jelek szerint stabil, lelkes rajongótábor várja az ilyen játékokat.

Szerencsére az angol változat kiadója túlélte az első részt, sőt, nemrég még az angol nyelvű folytatás is a boltokba került. Az Etrian Odyssey első ránézésre a Wizardry 7-re emlékeztet, legalábbis ami a kezelőfelületet és a harc menetét illeti. Itt is a labirintus foglalja el a képernyő nagy részét, a maradékon pedig hőseink adatait látjuk. Az eredeti japán változat a szereplők foglalkozásában is követte a szerepjátékos hagyományokat (paladin, ranger stb.), míg az angol változatban új elnevezéseket kapunk (a karakterek persze attól még ugyanazok maradnak). Az útvesztőben véletlenszerűen generált támadások érnek, néhány ponton pedig fix, beépített BOSS karakterek gondoskodnak a szókincsed fejlődéséről. Őket néha sokáig kerülgetned kell, előfordul, hogy csak több szinttel később leszel olyan erős, hogy szembe tudj szállni vele. Addig marad a lopakodás, az infarktus határán rettegve, hogy vajon észrevesz-e az a dög. Egyébként itt nem BOSS-nak hívják őket, hanem FOE (Foedus Obrepit Errabundus) a nevük, amivel több blog szerint kiérdemelték „a legperverzebb elnevezés egy szerepjátékban”-díjat.

Ha már az angol és japán változat közti különbséget szóba hoztam: a nyugati piacra dolgozó kiadó csupán a fordítást vállalta, a kód újraírását nem. Ez azt jelentette, hogy minden egyes lény vagy tárgy neve legfeljebb 8 karakteres lehetett. Ez a japán nyelvben bőven elég volt a célra, ugyanakkor az angol fordítók vért izzadtak, hogy kitaláljanak többszáz rövid elnevezést. Na ezért van ilyen hülye neve szinte mindennek a játékban… 🙂

A játék elején egy városban találod magad. Itt tudsz pihenni (pénzért, a szintedtől függően); gyógylötyiket vásárolni; a fegyverboltban adni-venni a labirintusban összegyűjtött kincset; a városházán „nagy”, a kocsmában pedig rengeteg apró küldetést vállalni. Ezek a küldetések teszik érdekessé az elkerülhetetlen level grind-et, amely magyarul azt jelenti, hogy addig nem jutsz tovább egy adott részen, amíg a korábbi szinteken le nem vertél még félezer ellenséget.

Az Etrian Odyssey valószínűleg nem fog tetszeni a fiatalabb játékosoknak. Ők a piaci trendek tanúsága szerint már nem viselik el azt a rettenetes frusztrációt, hogy egy program gondolkodásra kényszeríti őket, vagy nem rágja a szájukba a megoldást. Ebben a játékban még neked kell felfedezni az ellenfelek gyenge pontját, a nagyobb csatákat gondosan meg kell tervezni, fel kell rá készülni. Előfordul, hogy egy-egy jobb fegyverért hosszú napokig kell gyűjtened a pénzt. Szerencsére már a legelső pályák is ebben a szellemben fogadják a játékost, így mindenki eldöntheti pár óra játék után, hogy elfelejti vagy beleszeret.

A program legerősebb oldala az utánozhatatlan hangulat. Mivel menteni csak a városban lehet, midnen egyes kirándulás a mélybe egyet jelent a folyamatos halálfélelemmel. Pénzed sosem lesz elég, ezért minden nyomorult gyógyitalt meg kell becsülni. A labirintusok kicsik, de teleportok, titkos átjárók, futóhomok, csapdák, tutajok teszik egyre izgalmasabbá az egyes szinteket.

A történet nagyon vékony – az egész elférne egy oldalon. Az utolsó „világ” tartalmaz egy nagy meglepetést, amit most nem lövök le. Azt azonban igen, hogy a végső ellenség legyőzése után érdemes egy picit a közelben keresgélned. Mert még az is kiderülhet, hogy a programozóktól a játék „megnyerése” után még egy teljes világot kapunk ajándékba. És ha azt hitted, hogy az Etrian Odyssey eddig nehéz volt, akkor nagyon meg fogsz lepődni: ez az utolsó néhány szint már tényleg annyira betegesen nehéz, hogy csak a legelvetemültebbek jutnak el a legalsó pályára. Egy példa: az utolsó főellenséget (ami egyébként egy őrült tudós és egy világfa összeolvadásából keletkezett) elsőre, lazán lenyomtam. Aztán ugyanezzel a csapattal képtelen voltam kinyírni a következő szinten belémkötő random támadókat. Milyenek lehetnek ott a FOE-k??? Bevallom, itt fel is adtam a küzdelmet, ugyanis az említett támadók olyan elemre voltak érzékenyek, amit egyik varázslóm sem tanult ki. A játék legfontosabb stratégiai eleme ugyanis a játékosok előrelátó fejlesztése. Ahhoz például, hogy a gyógyító karaktered támadni is tudjon (Caduceus), előtte egy csomó szintlépés után tudatosan kell fejlesztened bizonyos képességeit, melyek amúgy nem túl hasznosak. Ez elmondható a legtöbb foglalkozásra.

Mivel az is élet-halál kérdése lehet, hogy a pajzs-varázslatot mikor mondja el a csapatodra a Protector, néha agyament trükkökre is szükséged lesz. Például a leggyorsabb Survivalist nem támad meg senkit, hanem felgyorsítja az említett Protectort, aki így még az ellenséges csapás előtt el tudja mormolni a védőbeszédet. A karaktereket elvileg bármikor csereberélheted, ám a legjobb, ha készítesz egy vegyes csapatot, amelyben minden fontosabb foglalkozást űz valaki és őket tápolod végig. Különben még tovább tart a tapasztalati pontok unalmas gyűjtögetése (még jó, hogy van autofight opció).

Az Etrian Odyssey egészen más élmény, mint a legtöbb ma megjelenő rpg. Előfordul, hogy napokig agyalsz egy-egy keményebb FOE elleni taktikán (a második rész még tovább megy: már a második pályán hosszú ideig legyőzhetetlen, ide-oda mászkáló dögöket kell kerülgetni). Ha belemerülsz, mindennapos élmény lesz, hogy lefekvés előtt eszedbe jut egy újabb lehetőség az aktuális gonosz ellen, amit muszáj kipróbálni és már nyúlsz is a Ninentdóért… és örülsz, hogy senki sem lát, hogy már megint kicserélted a nyelvtanuló kártyát egy hangulatos oldschool-fantasy szerepjátékra.