Az elolvadt hóemberek lelke
Itt sütkérezem Hokkaidón a központi fűtésben. Japán barátságtalan északi vidékére utaztam a téli hónapokra, oda, ahol csupán a lakosság öt százaléka merészel élni, háromezer higumával, azaz barnamedvével együtt. Hokkaidó széles, nagy tereiről és jól tejelő teheneiről híres.
Itt vagyok már egy hete, de még egyiket sem láttam. Jártam már Kuccsan, Niszeko és Hirafu városokban, de fogalmam sincs, hogyan néznek ki. Ez azért van, mert még sosem láttam egy méternél távolabbra.
Úgy tartják, Niszekóban nem hull a hó, hanem egyszerűen lelapátolja magát. Eddig minden éjjel harminc centi esett. Minden reggel ki kell ásni magam a házból.
Az ajtómon túl egy hatalmas vulkán, a Jotei toronylik a város fölé. Legalábbis ezt mondják. Vicces: a milliónyi apró hópelyhet látom, ezt a közel kétezer méteres hegyet viszont nem.
Átlagosan tizenöt méter hó hullik itt egy évben, így nem meglepő, ha a környék leghíresebb terméke a kiváló minőségű porhó. Errefelé mindenki síel vagy hódeszkázik, még a zöldségek is. Aham!
Kuccsanban az egyik leghíresebb nevezetesség a síelő burgonyák látványa. Ezek a krumplik (semmiképp sem krumplipüré, mindig csak főtt vagy sült) mindenfelé előfordul a logókon és a plakátokon. Láthatóan kettesben szeretnek síelni. Na ez az igazi fagyasztott zöldség.
Egy dolog biztos: itt más az élet, mint Honsún, a főszigeten.
Először is senki sem fél a földrengésektől, még a remegéstől sem. Az első éjszakán, amit itt töltöttem enyhe remegésre ébredtem. A ház remegett, a polcokon pár másodpercig minden táncolni kezdett. Még aznap megkérdeztem valakit, hogy ő is érezte-e a remegést, de azt mondták, hogy három éve laknak a szigeten, de még soha nem volt szerencséjük ilyesmihez. „Biztosan nem remegést éreztél”, mondta az illető.
A következő éjjel újra éreztem, hogy remeg a ház. Ezúttal hajnali fél négykor történt. Kinéztem az ablakon és látom, hogy egy óriási hóeke harcol az utcán, bazi nagy láncokkal a kerekén. Aha, innét jön a remegés.
Most tanultam meg, mi a túlélés titka Hokkaidón: az állandó hólapátolás.
Amíg a helyiek azzal töltik az idejüket, hogy megszabadulnak a fehér csapadéktól, a hó folyamatosan lapátolja magát a felhőkből. Mindenfelé embereket látni, akik elkeseredetten próbálnak megszabadulni a feleslegtől: kupacokba hordják, megpróbálják a lefolyókba tuszkolni vagy hóteherautókra lapátolják, amik vidékre szállítják a havat. A következő nap az egész elölről kezdődik.
A hó naphosszat potyog a tetőkről, néha megölve az arra járókat. A dolgot nagyban elősegíti az itteni házak meredek tetője, amely lecsúszásos távozásra bátorítja a felhalmozódott csapadékot. Csupán egy apró elmozdulás – arra járó hóeke vagy a bejárati ajtó becsukása – kell a ház részéről, hogy az egész lezuhanjon.
Szerintem azért olyan kevés a válás Hokkaidón, mert ha felhúzod magad és bevágod az ajtót a kedvesed orra előtt, akkor a pár kint lévő tagját nagy valószínűséggel agyonüti fél tonna hó.
Az olyan városok, mint Szapporó megértették, hogy az a legjobb mód a hótól való megszabadulásra, ha elolvasztják, ezért fűtött járdákat és úttesteket építettek. A taxisok más hozzáállást tanusítanak: síléctartót szereltek az autók tetejére.
A hivatalos magyarázat szerint azért esik ennyi hó, mert a Szibériából érkező szelek a tengeren nedvességet szívnak magukba, majd az egészet hó formájában Niszekóra lapátolják.
Nekem eltérő elméletem van: szerintem az egészet az elolvadt hóemberek lelkei okozzák.
Amikor a világ más tájain elolvad egy hóember, a lelke Niszekóba repül és friss hóként születik újjá.
Ahogy ma reggel kiléptem a házamból, hogy nekiálljak a kötelező kétórás alagútásásnak, beszélgetni kezdtem a hasonló elfoglaltságnak örvendő szomszéddal.
– Ez semmi – mondta nevetve. – Idén rekordmennyiségű hó esett, még soha nem volt ilyen kevés.
Fintorogtam kicsit, aztán folytattam a lapátolást. Már csak tizennégy méter van hátra!
Amy Chavez