Vidám mindennapok a házasodni kívánó szigetlakóval
A Moooo! bár törzsvendégei közül Man-csan és Kio-csan a kedvenc öregeim. Helyi történészként és a sziget nem hivatalos turistaüdvözlő párosaként rendszeresen meglátogatnak, hátha találkoznak egy-egy érdekes gajdzsinnal. A gajdzsinok meg azért jönnek, hogy találkozzanak Man-csannal és Kio-csannal. Ha találkoznak, általában berekedés lesz a vége.
Minden nyár elején a bár melletti boltba jönnek kiválasztani azt a felszerelést, amiben egész nyáron feszíteni fognak. Kedvencük a hawaii póló, de a rövidnadrágot is megveszik. A lényeg, hogy a póló és a rövidnadrág a lehető legjobban üsse egymást. Az új ruhákban sikerre vannak ítélve.
Tudtam, hogy készülnek valamire, amikor fényes nappal belibegtek a Moooo! bárba.
– Mit terveztek mára? – kérdezem. – Általában csak este szoktatok jönni.
– Desszertet szeretnénk – feleli Kio-csan.
Kio-csan szótárában ez egy pohár bort, az absztinens Man-csannál pedig gyümölcsparfét jelent.
Kio-csanra és Man-csanra úgy szoktam gondolni, mint egy koktélra. Kio-csan az alkoholos hozzávaló, Man-csan pedig a gyümölcs és a papírnapernyő. Mindig együtt vannak, rázva, nem keverve.
– Man-csan barátnőt keres – mondja Kio-csan. Man-csan, a páros csendesebbik fele egyetértően bólint. Man-csan 81 éves. Néhány éve meghalt a felesége, ő pedig máig hiányolja és még mindig viseli a gyűrűt.
Kio-csan egyfajta ügynöke Man-csannak, mindent elrendez neki a Moooo! bárban tett látogatásoktól a sikokui utazásig. Nem is nagyon értem, minek Man-csannak feleség, amikor Kio-csan ilyen jól a gondját viseli.
– Bármilyen életkorú szóba jöhet – véli Man-csan. – Én csak egy vicces, szerető valakit szeretnék, aki eljön velem a Moooo!-bárba és együtt eszi velem a gyümölcsparfét. Annyi parfét veszek neki, amennyit csak akar.
– Man-csannak szüksége van valakire, aki rendbeteszi a házat – mondja Man-csan ügynöke.
– Szóval egy asszony, akinek targoncája van? – láttam már Man-csan házát, és ha csak egyszer is láttad, soha nem felejted el a szanaszét heverő rengeteg limlomot.
– Nos, eltarthat egy évig, de ha naponta dolgozik egy kicsit rajta, végül leküzdheti – mondta Kio-csan.
– Nos, lássuk csak – mondom, bár nem nagyon jut eszembe egyetlen nő sem, aki rendelkezik targoncavezető jogosítvánnyal. – Mit szólnátok egy o-miai-hoz? – javaslom, a megszervezett házasság japán intézményére utalva.
– Ó, hogyne, egy o-miai! Az első randit egyenesen ide szervezhetjük a Moooo! bárba – mondja Man-csan.
– Szóval ismersz valakit? – csap le rám az ügynök.
– Öööö, még nem – vallom be -, de körülnézek.
A gondolatot tett követi, elkezdek o-miai képeket készíteni: Man-csan, ahogy gyümölcsparfét eszik, Man-csan függőágyban ringatózik, Man-csan a híres siraisi-táncot járja kihagyhatatlan, saját fejlesztésű seggriszálással, természetesen.
– Támadt egy ötletem – mondja az ügynök.
– Olyan képet szeretnénk, ahol Man-csan egy teknőcön lovagol, mint Urasima Taró – utal a sziget másik felén található Teknős-sziklára. A képet alacsony vízállásnál kell készíteni. Hamarosan itt az apály – igyekeznünk kell!
Hirtelen otthagytuk a bárt és máris egy csónakban ültünk, útban a Teknős-sziklához. Man-csan beöltözött kedvenc Urasima-jelmezébe: fűszoknya és egy bambusz-horgászbot. Ahogy a sziklához érünk, Man-csan fürgén felkapaszkodik rá, én követem a fényképezőmmel, Kio-csan meg a csónakban vár.
Amikor visszaérünk, Man-csan és ügynöke nevetve idézi fel az izgalmas délutánt.
– Man-csan most már biztosan talál magának feleséget – mondja Kio-csan.
– Most pedig mennünk kell a Well Maru hajóra – jelentik be. A Well Maru hajót egy, a fő szigeten lévő kórház szponzorálja. Havonta kétszer köt ki a szigeten, hogy a lakók élvezhessék a forró fürdőt és egy vacsorát.
– Ilyen öltözékben mész a Well Marura? – kérdem, a rémes összhatású ruhára utalva.
– Hogyne – mondják vidáman. – Mindenki örülni szokott nekünk.
Efelől nincs kétségem.
– Legközelebb velünk kell jönnöd – mondja Kio-csan, és én érzem: újabb kalandok várnak rám.