Repülni, jaj de jó dolog…!

Amy Chavez visszatért!!!!!:) Most egyik friss, december 12.-i írását olvashatjátok.


Ahogy közeledik a karácsony, sok külföldi fog hazamenni, hogy az ünnepeket a családjukkal töltsék. Ez hosszú repülőutakat és sajnos sok bunkó légiutaskísérőt jelent.

Biztos vagyok benne, hogy az amerikai légiutaskísérők nem gondolják, hogy gorombák lennének, de az ázsiai légitársaságok utaskísérőihez viszonyítva összehasonlíthatatlanok. Ne érts félre, még nem repültem az összes ázsiai légitársaság gépén. Csak a Asiana Airlines, Singapore Airlines, Garuda Indonesia, Malaysian Airlines, Japan Airlines, All Nippon Airways, Thai Airways, Vietnam Airlines és Korean Air utasszállítóin. Az amerikai turisták amikor meglátogatják Japánt, mindig el vannak ájulva a a japánok általános udvariasságától. Ez magába foglalja, hogy a japánoknál az udvarias magatartás alapvető, számukra ez teljesen természetes. Ez leginkább abban érzékelhető, ahogyan az ázsiai légiutaskísérők kezelik az utasokat.
Amerikaiként nem igazán valljuk be magunkanak, de a japánokhoz képest lehet, hogy kissé illetlenek vagyunk. Vagy túlságosan is…
“Nem vagyunk bunkók!” csak hogy hamar megvédjük magunkat. Tényleg nem vagyunk azok? Kikhez viszonyítva? MAGUNKHOZ képest! Ohhhh, már értem… És itt kezdődik a probléma.
Tudhatnám, hiszen nem rég estem át egy 11 órás repülúton, egy amerikai légitársaság gépén utazva, teljesen észrevétlenül. Egyetlen egy utaskísérő sem figyelt rám. Amikor felszáltam a gépre, leültem egy tetovált, orr piercinges, több fülbelövéses, rövid hajú, vastagon sminkelt, fiatal lány mellé. Amikor észrevett tisztán látszódott az arcán az undor a gondolattól, hogy én fogok melette ülni. Nem volt bunkó vagy barátságtalan, csak eléggé látványosan undordott tőlem.A légi utaskísérő (az én elvárásaim szerint) az az ember aki segít neked élvezetessé és kényelmessé tenni az utadat. Nem tudom megállni, hogy ne mérjem fel állandóan az utasok megbecsülését a keleti és a nyugati stewardessek között. Kezdésképp megemlíteném, hogy az amerikai utaskísérők eléggé beképzeltek. Savanyú képett vágnak és nem mosolyognak.”Ez nem igaz!” – képzeletben már hallom is ahogyan védekeznek.- “Repülésenként kétszer is mosolygunk, de lehet, hogy többször is…” Nem a mosolyogás a probléma, de az, hogy egyáltalán semmilyen pozitív kisugárzás sincs az utas felé, nos az eléggé sznobságnak tűnik. Amikor a 11 órás úton voltam, az egyik stewardess felvágásból hatalmas, csicsás ékszereket viselt. Ha már egyszer képes valaki ekkora ékszereket hordani, akkor jó lenne ha annyi szépérzéke lenne, hogy munka közben legalább leveszi ezeket. Másképpen eléggé röhejesen nézett ki…Ezek az alkalmazottak valószínűleg sosem látták még egy japán légiutaskísérő mosolyát. Ők úgy végzik a munkájukat amilyen jól csak tudják, és ebbe beletartozik a folyamatos mosolygás is. A japán stewardessek azért vannak, hogy kiszolgáljanak, gondoskodjanak rólad és kényeztessenek és rád mosolyogjanak. Velük ellentétben az amerikai utaskísérők csak elmennek dolgozni. Ha a mosoly nem kötelező, akkor ne várjuk el, hogy tennének akár ennyi fáradozást is.  Oké, tudjuk, hogy beképzeltek. NA ÉS?! Nem nagy dolog, csak lépjünk túl rajta. Egyébként sem fizettem sokat a jegyemért. Boldognak kéne lennem egy zacsi mogyorótól és egy üveg víztől. Ez amúgy sem Japán.
Egy órával később a sznobcsitrik előjönnek és az ülések közötti folyosón végighaladva palackozott vizet osztogatnak. A folyosó felöli oldalon ülő, agyonpiercingelt lány nyújtja a kezét egy vízért és kap is egyet. Én átnyújtom a kezem fölötte mégsem kapok semmit, a stewardess teljesen keresztül néz rajtam. Lehet, hogy az én hibám volt, bár én udvariasan vártam a szemkontaktusra, mielőtt még kértem volna. “Elnézést!” – utánnaszólok, de a nő már messzire elment, időközben több utason is keresztül nézett, hasonlóan hozzám. A szemkontaktus valószínűleg szintén nem munkakövetelmény ebben a szakmában. Már kezdtem kiszáradni. Az orrom belseje kezdett érdessé válni, én pedig a felszálláskor kapott nedves törlőkendőt szívogattam, hogy folyadékhoz jussak. Úgyhogy megnyomtam a segélykérő gombot. 30 perc után sem jött senki. Addigra a mellettem ülő lány már elaludt és nem akartam megzavarni. Mi történik ha a pulóverem beleakad az orr piercingjébe? Végre valahára, az egyik stewardess jött a sorok között. VÉGRE! VÍZZZ!!! Elkezdtem rázni a kezem, úgy gondolva, hogy biztosan észrevehető jelzéseket adok. Ő meg csak simán elment mellettem… Miért nem hoztam magammal a segélykérő szirénát a csónakomból?
Ekkor ötlött fel bennem, hogy milyen jó vallató eszköz lenne, ha valakit felraknánk egy nemzetközi járatra, étlen-szomjan majd végül aszalt szilvaként leszállnának.Az út végéig egy kísérő sem jött elő újra, a gép hátuljában ültek és hangosan megvitatták az előző esti tokiói kilengésüket. A reményeim kezdtek szertefoszlani. Ebben a sivatagban fogok szomjan halni, mint Kristin Scott  az Angol betegben?  Utálom a repülőket…Tudtam, hogy muszáj lépést tennem. Felálltam, keresztül gázoltam a mellettem alvó, szegecsezett arcú lányon hogy vizet szerezzek. Boldog voltam, hogy nagyobb balesetek nélkül túléltem az utazást.
… és ahogy elképzeltem. Amikor leszálltam a gépről, észre vettem, hogy a pulóverem elkezdett foszlani. A bomló pamutszál már 2 méter hosszú volt…

-Amy Chavez-

Related posts

Kommentelj