Fire emblem (TESZT)

Tessék, addig húztam-halasztottam a tesztet, amíg megjelent a játék angolul is. Sebaj, attól még az egyik legjobb stratégiai játék DS-re, úgyhogy mindenképp kaptok róla egy ismertetőt – legfeljebb kihagyom a nagy kínnal összeállított használati útmutatót a japán nyelvű menükhöz…

A Fire emblem nagyon kemény játék, a sorozat eddigi legnehezebb darabja. Körökre osztott fantasy stratégia, természetesen rpg elemekkel, sokan az Advance Wars sorozathoz hasonlítják. Ez annyiban igaz, hogy a Fire emblem is pörgő, hangulatos és komoly függőséget okoz, csak itt rakétavetők és helikopterek helyett íjászokkal és sárkányháton közlekedő nagymellű amazoknokkal kell megküzdened.

A grafika egyszerű (mégiscsak a sorozat legelső darabjának a felújított változatáról van szó, az eredeti még Game boy-ra jelent meg), de nem csúnya, inkább funkcionális: jól látszik rajta minden, aminek látszania kell. A harcok szépek, és kellőképp rövidek ahhoz, hogy ne zökkentsen ki a stratégián agyalásból. Menteni csak a pályák végén, illetve bizonyos pontokon lehet, aminek véleményem szerint egyetlen célja van: kicsit nyújtani a játékidőt. Vagy több jóindulattal fogalmazva: végül is van valami varázslatos abban is, hogy a ritka mentési lehetőség miatt állandóan retteghetsz, mikor nyírják ki valamelyik kedvenc karakteredet. (Létezik még egy Suspend opció, ez arra szolgál, hogy félbehagyj és később folytass egy pályát – a program kimenti a játékállást, de csak egyszer lehet visszatölteni.)

A történet a szokásos, hősünk arra ébred, hogy aput (aki mellesleg király) legyilkolja a főgonosz, neki pedig menekülnie kell. Az első néhány pálya a menekülésről szól – ez az eredeti változatból hiányzik, a készítők arra használták fel ezt a néhány extra pályát, hogy megtanítsák a játékosokat a kezelésre. A tutorial végén a főhős, Marth egy szomszéd királyságba kerül, ahol boldogan él, amíg a játékos be nem tölti a következő pályát. A végén apja kardjával kell véget vetnie a sötétségnek blabla.

A sok párbeszédhez gyönyörű háttérképeket kapunk, melyek nagyon jó hangulatot kölcsönöznek a játéknak. A játék nagyon összetett, igen jól kihasználják azt a néhány lehetőséget, amit anno még a Game boy icipici memóriájába lehetett zsúfolni. Szerencsére a kezelés pofonegyszerű, a történet viszont egyfolytában súlyos választások elé állít: otthagyod egy barátod hátvédnek, hogy a csapat megmeneküljön, vagy mindenki együtt marad és esetleg a fél társaságot lemészárolják? Verjem orrba a kastélyban rám rontó íjászt, vagy kezdjek vele csevegni, hogy aztán kiderüljön, hogy ő valójában az én oldalamon áll?

A későbbi pályákon csatlakozik hozzánk néhány varázsló, akik gyógyítani is tudnak. Addig csak a kastélyokban vagy a tornyokra emlékeztető erődökben megpihenve tudnak az egységek felgyógyulni. (Na meg a szokásos gyógylötyiktől vagy a véges mennyiségű töltettel víró varázspálcáktól.) Látogass el minden házba, hasznos taktikai tanácsokat kapsz a helybéliektől (a nagyobb települések pénzt, esetleg egy-egy fegyvert adnak ajándékba). A pénz itt is fontos: a költségvetés állandó hiánnyal küzd, kétszer is meg kell gondolnod, mire költesz a boltokban vagy két pálya között. Szép fokozatosan egyre több lehetőség nyílik a számodra: megjelennek a boltok, a karaktereket átképezheted (egyszerre legfeljebb húsz lényből állhat a csapat, közülük kell kiválasztanod a pályák elején, hogy kik vesznek részt az aktuális harcban). Előfordult, hogy az egyik pályán egy ellenfél folyton egy csajt hívogatott, aki történetesen az én csapatomban szerepelt, ám nem hoztam magammal erre a küldetésre. Így kénytelen voltam lemészárolni (mentségemre szóljon, hogy a ritka mentési lehetőség miatt nem volt kedvem újra nekifutni a pályának, így is szívtam vele eleget). Az sem mindegy, hogy egy harcban milyen fegyvert használsz (az Advance Wars-hoz vagy a Final Fantasy Tactics-hoz hasonlóan itt is megvan a kő-papír-olló-szerű viszony az egyes fegyverek között), ráadásul arra is figyelned kell, nehogy az ellenfél a következő körben legyilkolja a harcban legyengült karaktereid. Egyszóval rengeteg opció teszi megunhatatlanná, de legalábbis élvezhetővé a játékot. Ja igen: a kalózok tudnak vízen járni.

Némely pályán arénába látogathatsz, ahol feltápolhatod a karaktered (sok-sok pénzért). A kilencvenes évek elejét idéző módon ez a játék is fegyelmezett gondolkodásra kényszerít: a harcosaidat kiegyensúlyozottan kell csatába küldened, különben a ritkábban harcoló – kevés tapasztalati pontot begyűjtő – karakterek néhány pályával később teljesen használhatatlanok lesznek és a büdös életben nem fogod őket feltápolni. Úgyhogy tartózkodj a csábító gondolattól, hogy az első néhány pályán mindenkit ugyanazzal a szuperlovaggal versz le, míg a többiek békésen piknikelnek a patakparton. Lesznek olyan társaid, akik alig bírnak legyilkolni valakit, őket viszont egy ütéssel elintézik. Nekik úgy segíthetsz, ha más karakterekkel meggyengíted az ellenfelet és ezeket a kihívásokkal küszködőket tartogatod a legvégén a mészárlásra. A pályák végén általában egy Boss vár ránk, jellemzően olyan kapuban, amely körönként gyógyítja. Mivel ezek a pálya végi ellenségek egy körben levernek egy karaktert, igyekezz egyszerre végezni vele. Általában nem hagyják el őrhelyüket, így óvatosan körbe szoktam venni és csak a bekerítés után esünk neki, minden oldalról. A pályákat úgy fejezheted be, hogy a villogó sárga mezőre lépsz a főhőssel.

Nintendo DS-ről lévén szó természetesen online harcra is lehetőség nyílik, sőt, ha a csapatod megfelel bizonyos feltételeknek, a fősztorin kívül egy melléktörténetet is végigjátszhatsz.. Kétféle nehézségi szint közül választhatsz az elején – aki most ismerkedik ezzel a játéktípussal, kezdje a könnyebbel.

A kezelés egyszerű, minden ott van, ahol kell, ráadásul nagyon gyors (pl. a Panzer Tacticshoz képest).

A játék japánul augusztus eleje óta érhető el, az angol változat néhány napja jelent meg.

Összegzés

A Fire emblem azon ritka játékok egyike, amelyikért tényleg érdemes pénzt adni. A körökre osztott stratégia szerelmeseinek legalábbis.