Devolúció: hagyjatok lógva!

Még tizenöt Japánban töltött év után is képtelen vagyok elkerülni, hogy időnként úgy nézzek ki, mint egy szenvedő, ügyetlen gajdzsin. Tudod, mire gondolok: az a gajdzsin, aki most szállt ki a gépből és hatalmas csomagokkal küzd, mindegyik óriási és keréktelen, és hála nekik úgy nézel ki, mint egy csapat görkorcsolyázó flamingóként tovasuhanó japán közé tévedt elefánt.

A japánok, akik látszólag sosem cipelnek csomagot valószínűleg csodálkozva figyelik, mi mindent hurcolunk magunkkal a bőröndben. Nem csoda, hogy a reptéri biztonsági őrök olyan szigorúan vizslatják a csomagokat. Lehet, hogy illegálisan behozott vízilovakra vadásznak.

Szóval hogy lehet, hogy a japánoknak sosincs csomagja?

Egy nap egy sárgahajú fiú mellett ültem a repülőn. Azok közé a modern japánok közé tartozott, akik kicsit túl díszesek, túl csicsásak. De a legkülönösebb dolog az volt benne, hogy semmilyen poggyásszal nem rendelkezett. Még egy válltáskával sem. Mi van, ha fogat akar mosni? Mi van, ha azt akarom, hogy fogat mosson?

A narancshajú fiú végigaludta a repülést.

Amikor a maláj légitársaság munkatársa odajött hozzánk megkérdezni, hogy „csirke vagy marha?”, nem tudtam nem észrevenni, hogy olyan sok sminket használ, amitől teljesen lepkeszerű lett. És ez volt a heuréka-pillanat: a narancshajú fiúnak nincs csomagja. Az orangutánoknak szintén – leszámítva a narancsszínű kabátot, amit mindenhova magukkal visznek. Legfeljebb egy fésűre van szükségük.

A fiú nem volt teljesen orangután-szerű, de folyamatosan olyanná morfolódott. A maláj légikisasszony sem volt teljesen lepke, de már megkezdte az átalakulást: az út során egyre inkább begubózott.

Igen nagyon lehetséges, hogy mi, emberek túlfejlődtük magunkat.

Ezen a repülésen Borneóról jöttem vissza, ahol öt napot töltöttem a vadonban, orangutánokat figyelve. Igencsak emlékeztettek engem azokra az időkre, amikor még az embereknek is volt idejük egy kis lógásra.

Az orangutánoknak olyan sok ideje van, hogy minden áldott nap új fészket építenek maguknak – na ezt hívom én rengeteg szabadidőnek.

Ahogy a legtöbben tudjuk, az orangutánok veszélyeztetett fajnak számítanak.

Támadt egy ötletem: ahelyett, hogy megmentenénk az orangutánt, miért ne próbálnánk magunkon segíteni – azzal, hogy csatlakozunk hozzájuk.

Komolyan fontolgatom, hogy visszatérek az erdőbe. Szerintem máris elérkeztünk egy fordított darvini folyamat küszöbére. Ha még orangutánosabban kezdünk viselkedni, végső soron sikerrel alkalmazkodhatunk és hozzájuk devolválhatunk.

Felejtsd el a napi munkát és a tokiói bérlakást. Az új lakcímed ilyesmi lesz:
Kinabatangan esőerdő, 1001-es fa, 1-es fészek, Sabah, Borneo.

Persze, biztosan hiányozni fog pár dolog az emberi életből, mint például a beszéd. De tényleg szükségünk van rá? Ha nincs beszéd, nincs munka sem. Láttál már orangutánt melózni?

A nyelvjunkie-k kedvéért, akik legalább 3-4 idegen nyelvet beszélnek örömmel tudatom, hogy igenis létezik orangután-nyelv, amely hetven írott karaktert is tartalmaz. Az orangután nyelvi projekt rámutatott, hogy ezek a főemlősök képesek megtanulni a jelbeszédet és felismerik a különféle alakokat. A projekt szervezői több csoportra osztották a jeleket: étel, nem étel, ige, melléknév és szám. Aztán szimbólumokat tettek minden kategóriához. A háromszög ételt jelent. A kör olyan tárgyat jelöl, ami nem ehető. Van igen és nem, valamint jó és rossz is. Lehet, hogy máris folyékonyan tudsz orangutánul?

És persze bármikor új szavakat adhatunk a nyelvhez, ha olyanunk támad. A japán „bacu” például, ami a karunk keresztezéséből áll a mellkasunk előtt és azt jelenti, hogy „nem, lehetetlen” kifejezetten jól állna egy hosszú végtagokkal megáldott orangutánnak. Ilyen hosszú karral akár dai-bacu (nagy-bacu) is lehetne, „teljességgel kizárt” jelentéssel.

Nem tudok rólad semmit, de már alig várom, hogy találkozzunk a devolúcióban. Remélem, mindnyájan narancsszínű hajat hordunk majd, hosszabb lesz a karunk és sokkal több időnk lesz lógásra.

Viszlát az erdőben!

Amy Chavez