A szigetlakó tényleg veszélyeztetett faj?

Ez a cikk kétszeresen is jelentős a Szaku magazin számára: először is szerkesztőségünk kéttagú delegációja ihlette Amy-nél személyesen, fél tucat Moooo!garita koktél elfogyasztása után a híres Moooo! bárban. Másodszor: néhány hete meghackelték a honlapot és a már lefordított cikket lecserélték egy “mijen kúl kamasz vagyok, ugye?” feliratú szövegre, nekünk meg szokás szerint nem volt biztonsági másolatunk róla. Úgyhogy még egyszer nekifutottam, nehogy lemaradjatok róla – pedig nagyon utálom kétszer lefordítani ugyanazt a szöveget…

Az O-bon (a halottak fesztiválja) alkalmas időpontnak tűnik, hogy megemlékezzünk Japán csökkenő lakosságáráról. Míg a népesség nőttön fogy, a mezőgadasággal foglalkozó vidéki közösségek és az apró szigetek lakói még gyorsabban tűnnek el. Magam is szigetlakó lévén érzékenyen érint a kérdés: tényleg kipusztulófélben lévő faj lennénk?

Amikor Siraisi szigetre költöztem tíz évvel ezelőtt, a lakosság 900 főből állt. Aznap, amikor idejöttem, átmenetileg 901-re javult a statisztika, de csak pár napig tartott, amíg ismét meghalt valaki. A meghalók azóta is folyamatosan teszik. Globális felmelegedés? Az élőhely elvesztése? Lehet.

A szigetet egyre jobban fenyegeti a globális felmelegedés, amely nagyobb és gyakoribb tájfunokat juttat fölénk, ám az itteniek bámulatos sebességgel alkalmazkodtak: tengeri falakat emeltek, és kifejlesztettek egy hasznos képességet – éjjel, a dagály csúcspontján kiugranak az ágyból, megnézik a vízszintet, aztán visszaalszanak, anélkül, hogy észrevennék. Hiába alkalmazkodtunk ilyen jól a környezethez, még mindig veszélyben forgunk.

A probléma gyökere, hogy igen kicsi az esély egy újszülöttre, nagyjából akkora, mint annak, hogy az öregek otthonában hirtelen valaki teherbe esik. A fiatalok tényleg a kihalás szélén állnak errefelé. Ráadásul egyetlen ifjú család sem költözik ide, mert a legtöbb ember azt hiszi, hogy a beltengeren fekvő apró sziget kényelmetlen lakóhely. Ugyanakkor mindenki tökéletesen egyetért abban, hogy nagyszerű hely a meghaláshoz.

Az ötletet továbbszőve az önkormányzat revitalizációs programot hirdetett és arra bíztatja a koszos-füstös városban élő nyugdíjasokat, hogy arany éveiket töltsék inkább az egészséges, természetes vidéken. Miért is ne élhetnéd le utolsó éveid egy idilli szigeten, mint a miénk? Ezért a helyért érdemes meghalni.

Szóval néhány városi népség úgy választott, hogy itt éli le legszebb éveit. Vendégfajról lévén szó nem érdekli őket a sziget történelme vagy a helyi kultúrában való részvétel. Csupán egyetlen ok miatt jöttek ide. Nem olyanok, mint a bennszülöttek, akik nyolcvanvalahány évesen is hajnali hatkor lépnek ki a házból, kitakarítják a helyi templomot, aztán kapálnak kicsit a zöldségeskertben, hazajönnek ebédelni és csak délután halnak meg – egy rendesen elvégzett nap végén.

Bolygómon, az Egyesült Államokban sokan töltik utolsó éveiket idősek otthonában, ami nem is igazi otthon. Helyesebb lenne “idősek gyűjtőhelyének” hívni. Elvégre még a mennyországot sem az idősek otthonának találták ki.

Mindenféle eufemizmust használnunk az öregedés és a meghalás szavakra, mert lássuk be, a halálnak elég rossz a híre. Pedig teljesen természetes jelenség. Mellesleg minden áldott nap gyakoroljuk a halált, amikor aludni megyünk. Álmodban sem tudsz beszélgetni vagy enni. És simán elfogadjuk a tényt, hogy minden ismerősünk a nap harmadában gyakorlatilag meg van halva.

Szóval amikor majd ott fekszünk a koporsóban, megbékélve vesszük tudomásul, hogy soha többé nem kell az átmeneti légzéskimaradással vagy az álmatlansággal foglalkozni. Felmerül bennem a kérdés: miért temetik vagy égetik el az embert a legjobb ruhájában? Hátha visszatér hamvaiból és csatlakozik a torhoz? Gondold végig: ha eltemetnek, a leghelyesebb volna pizsamában lennünk.

Helytelen lenne azt állítani, hogy Siraisi sziget bátorít a halálra, de az biztos, hogy az elhunyás része a helyi látványosságoknak.. Vegyük például a 72. számú szentélyt a Siraisi zarándokúton, amely egy éles kanyar mögött rejtőzik, úgyhogy simán imádkozhatsz az istenekhez és ugyanakkor halálra gázolhat egy arra járó kamion. Ha engem kérdezel, egy kicsit túlságosan is kényelmes módszer.

Ugyanakkor azt hiszem, hogy jó dolog, ha mi dönthetjük el, hogyan és hol óhajtjuk itthagyni ezt a világot.

Az egyik szigetlakó épp ezt tette, ami mellesleg a lehető legromantikusabb módja a távozásnak erről a bájos kis szigetről. O-bon idején a helybéliek eljárják a siraisi bon táncot, melyet azoknak a Heike harcosoknak a szellemének ajánlanak, akik egy nagy tengeri ütközetben pusztultak el1185-ben a Genpei háborúk idején. Ezt a bon táncot azóta minden esztendőben eltáncolták, hogy a holtak lelke békében pihenhessen.

Idén azonban a tánc végén az egyik szigetlakó összeesett a parton. Míg teste élettelenül hevert a földön, lelke tovább járta a táncot, egyre magasabban, hogy végül csatlakozzon a harcosokhoz, akiknek szentelte magát.

Amy Chavez

Related posts

Kommentelj