A szigetlakó tényleg veszélyeztetett faj?

Ez a cikk kétszeresen is jelent?s a Szaku magazin számára: el?ször is szerkeszt?ségünk kéttagú delegációja ihlette Amy-nél személyesen, fél tucat Moooo!garita koktél elfogyasztása után a híres Moooo! bárban. Másodszor: néhány hete meghackelték a honlapot és a már lefordított cikket lecserélték egy “mijen kúl kamasz vagyok, ugye?” feliratú szövegre, nekünk meg szokás szerint nem volt biztonsági másolatunk róla. Úgyhogy még egyszer nekifutottam, nehogy lemaradjatok róla – pedig nagyon utálom kétszer lefordítani ugyanazt a szöveget…

.

.https://szaku.hu/wp-content/uploads/2022/03/*.jpg width=”400″ height=”300″ hspace=”6″ alt=”Image” title=”Image” border=”0″ />

Az O-bon (a halottak fesztiválja) alkalmas id?pontnak t?nik, hogy megemlékezzünk Japán csökken? lakosságáráról. Míg a népesség n?ttön fogy, a mez?gadasággal foglalkozó vidéki közösségek és az apró szigetek lakói még gyorsabban t?nnek el. Magam is szigetlakó lévén érzékenyen érint a kérdés: tényleg kipusztulófélben lév? faj lennénk?

Amikor Siraisi szigetre költöztem tíz évvel ezel?tt, a lakosság 900 f?b?l állt. Aznap, amikor idejöttem, átmenetileg 901-re javult a statisztika, de csak pár napig tartott, amíg ismét meghalt valaki. A meghalók azóta is folyamatosan teszik. Globális felmelegedés? Az élethely elvesztése? Lehet.

A szigetet egyre jobban fenyegeti a globális felmelegedés, amely nagyobb és gyakoribb tájfunokat juttat fölénk, ám az itteniek bámulatos sebességgel alkalmazkodtak: tengeri falakat emeltek, és kifejlesztettek egy hasznos képességet – éjjel, a dagály csúcspontján kiugranak az ágyból, megnézik a vízszintet, aztán visszaalszanak, anélkül, hogy észrevennék. Hiába alkalmazkodtunk ilyen jól a környezethez, még mindig veszélyben forgunk.

A probléma gyökere, hogy igen kicsi az esély egy újszülöttre, nagyjából akkora, mint annak, hogy az öregek otthonában hirtelen valaki teherbe esik. A fiatalok tényleg a kihalás szélén állnak errefelé. Ráadásul egyetlen ifjú család sem költözik ide, mert a legtöbb ember azt hiszi, hogy a beltengeren fekv? apró sziget kényelmetlen lakóhely. Ugyanakkor mindenki tökéletesen egyetért abban, hogy nagyszer? hely a meghaláshoz.

Az ötletet továbbsz?ve az önkormányzat revitalizációs programot hirdetett és arra bíztatja a koszos-füstös városban él? nyugdíjasokat, hogy arany éveiket töltsék inkább az egészséges, természetes vidéken. Miért is ne élhetnéd le utolsó éveid egy idilli szigeten, mint a miénk? Ezért a helyért érdemes meghalni.

Szóval néhány városi népség úgy választott, hogy itt éli le legszebb éveit. Vendégfajról lévén szó nem érdekli ?ket a sziget történelme vagy a helyi kultúrában való részvétel. Csupán egyetlen ok miatt jöttek ide. Nem olyanok, mint a bennszülöttek, akik nyolcvanvalahány évesen is hajnali hatkor lépnek ki a házból, kitakarítják a helyi templomot, aztán kapálnak kicsit a zöldségeskertben, hazajönnek ebédelni és csak délután halnak meg – egy rendesen elvégzett nap végén.

Bolygómon, az Egyesült Államokban sokan töltik utolsó éveiket id?sek otthonában, ami nem is igazi otthon. Helyesebb lenne “id?sek gy?jt?helyének” hívni. Elvégre még a mennyországot sem az id?sek otthonának találták ki.

Mindenféle eufemizmust használnunk az öregedés és a meghalás szavakra, mert lássuk be, a halálnak elég rossz a híre. Pedig teljesen természetes jelenség. Mellesleg minden áldott nap gyakoroljuk a halált, amikor aludni megyünk. Álmodban sem tudsz beszélgetni vagy enni. És simán elfogadjuk a tényt, hogy minden ismer?sünk a nap harmadában gyakorlatilag meg van halva.

Szóval amikor majd ott fekszünk a koporsóban, megbékélve vesszük tudomásul, hogy soha többé nem kell az átmeneti légzéskimaradással vagy az álmatlansággal foglalkozni. Felmerül bennem a kérdés: miért temetik vagy égetik el az embert a legjobb ruhájában? Hátha visszatér hamvaiból és csatlakozik a torhoz? Gondold végig: ha eltemetnek, a leghelyesebb volna pizsamában lennünk.

Helytelen lenne azt állítani, hogy Siraisi sziget bátorít a halálra, de az biztos, hogy az elhunyás része a helyi látványosságoknak.. Vegyük például a 72. számú szentélyt a Siraisi zarándokúton, amely egy éles kanyar mögött rejt?zik, úgyhogy simán imádkozhatsz az istenekhez és ugyanakkor halálra gázolhat egy arra járó kamion. Ha engem kérdezel, egy kicsit túlságosan is kényelmes módszer.

Ugyanakkor azt hiszem, hogy jó dolog, ha mi dönthetjük el, hogyan és hol óhajtjuk itthagyni ezt a világot.

Az egyik szigetlakó épp ezt tette, ami mellesleg a lehet? legromantikusabb módja a távozásnak err?l a bájos kis szigetr?l. O-bon idején a helybéliek eljárják a siraisi bon táncot, melyet azoknak a Heike harcosoknak a szellemének ajánlanak, akik egy nagy tengeri ütközetben pusztultak el1185-ben a Genpei háborúk idején. Ezt a bon táncot azóta minden esztend?ben eltáncolták, hogy a holtak lelke békében pihenhessen.

Idén azonban a tánc végén az egyik szigetlakó összeesett a parton. Míg teste élettelenül hevert a földön, lelke tovább járta a táncot, egyre magasabban, hogy végül csatlakozzon a harcosokhoz, akiknek szentelte magát.

Amy Chavez

Related posts

Kommentelj