A szállásdíjak megállapításáról

avagy

hogyan segíthet a tengerre nyíló kilátás az árképzésben

Ahogy Amano szan háza mellett kocogtam a parton, megláttam, hogy épp a füvet kapálja. Ahányszor a gyepbe vágott, annyiszor fintorodtam el, de igen eltökéltnek tűnt. Szerintem takarítani könnyebb.

Amano szan egy a szigeten élő obaacsanok közül, és már húsz éve rendszeresen kiadja tengerparti házát a japán turistáknak. Korábban volt egy táborhelye is a szomszédban, ezt azonban egy nagy tájfun elfújta, és azóta sem találja.

A hölgy továbbra is szobáztat a parti házban és egyszer megkérdeztem, kiadná-e a házat külföldieknek is, mivel többen is megkértek rá.

– Hogyne – felelte lelkesen. Aztán reményteli pillantást vetett a tengerre.

Ez a tengerre vetett reményteli pillantás nem Amano asszony sajátja. Felfigyeltem rá, hogy mindenki ezt teszi, aki a tenger mellett él. Rendszeres időközönként megbámulják a vizet – a válaszokért.

– Egy kicsit azért aggódom, hogy ezt az öreg japán házat adom ki külföldieknek – folytatta. – Nem verik majd be a fejüket az ajtófélfába?

– De, valószínűleg – mondtam. – A külföldiek amúgy is hozzászoktak, hogy behúzott nyakkal közlekedjenek a japán ingatlanokban. A magas külföldieknek rendszerint komoly bőrkeményedés alakul ki a feje búbján, egyfajta lökhárítóként működve, emlékeztetvén őket, hogy ne siessék el az ajtókon áthaladást. Ha még mindig aggódsz, adunk rájuk sisakot.

– Nos, akkor éjszakánként és fejenként kétezer jenért maradhatnak – felelte. – Húsz éve nem emeltem árat. Benne van a futon a padlón, és használhatják a gázrezsót és a hűtőszekrényt is. Ösztönösen idegenvezetni kezdett a házban, mindenféle irányban lengetve a kezét:

– Ott van két hidegvizes zuhany és egy, ami meleg vízzel működik – gesztikulált az utcán álló zuhanyfülkék felé.

– Ha melegvizet is használnak, plusz költséget számítok fel.

– Tényleg? Mennyi pluszt?

– Nos, az attól függ.

És már megint azt csinálta. Kinézett a tengerre. Szüntetet tartott, egy elhaladó hajóra fókuszált, majd közölte:

– Ha sokáig zuhanyoznak, akkor talán ötszáz jent számolok fel.

Ezt vajon hogy számolta ki? Rákapcsolta az embereket egy zuhanyzásmérőre? Vagy be- és kilépési nyilatkozatot iratott alá velük tisztálkodás előtt és után, pontos időponttal?

– Van ám ventilátor is, sőt, még a hűtőszekrényt is használhatják. Ezért hozzáadok még pár százast az árhoz.

Azt kívántam, bárcsak abbahagyná a tengerre nézést, mert ahányszor ezt tette, az ár mindig feljebb kúszott. Mellesleg honnét tudja, mennyi áramot fogyasztanak? Biztos korábban villanyóra-leolvasóként dolgozott.

Azon méláztam, hogyan magyarázom el ezt a bonyolult fizetési rendszert a külföldieknek. A japánok láthatóan borzasztó boldogok, ha fizetni kell az extrákért. Ha már erről beszélek: még soha nem láttam embereket olyan boldogan és szívből jövően fizetni dolgokért, mint a japánok. El vannak olvadva, ha pár tízezressel kifizethetik a többiek vacsoráját és ugyanilyen földön túli élvezettel vetik be magulat a vásárlásba, széles mosollyal tolva az eladó kezébe a bankkártyát, lubickolva a műanyag pillanat dicsőségében.

Amano szan megint a tengerre vetette szemét, a horizontot fürkészve. Visszatartottam a lélegzetem.

– Szerinted zavarni fogja őket a bucudan? – kérdezte, a családi oltárra utalva, az elhunyt rokonok fotóival és a számukra felajánlott gyümölccsel.

– Ó, biztos vagyok benne, hogy rendben lesz – mondom. Aztán hozzátettem: “Ugye nem kell az őseidhez imádkozniuk? Vagy áldozatot felajánlani…”

Úgy éreztem, bölcs előrelátással mindenre gondoltam:

– Szóval mit mondjak az embereknek, ha áramot, meleg vizet és gázt is használni szeretnének?

Szívott egyet a fogán és közölte:

– Nos, mindez a vendégeken múlik. Ha gondot okoznak, többet számítok fel.

– Micsoda nagyszerű rendszer! – gondoltam, és követtem Amano szan tengerre révedő tekintetét.

Ekkor jöttem rá, hogy nem a hajókat bámulja. Benten szigetre kacsintgatott, ahol a tenger, a gazdagság és a jószerencse istene lakik.

Amy Chavez

Related posts

Kommentelj