A masszőr és a tengeri csillag
Több barátom ajánlotta Tana-szant, a masszőrt. „Kicsit furcsa, de nagyon jó”, mondta egyik barátom. Az biztos, hogy furcsán hangzik a neve („Polc úr”).
A barátnőm odaadta Tana-szan névjegykártyáját, aminek a tetején a szokásos angolsággal a következő volt olvasható:
„Healing House Raku” a tetején, majd alatta: „Body Therapist. Gentle Alignment! Feel the precision release of stored bodily tensions!” (Kb. Gyógyító ház Raku. Test kezelőorvos. Gyengéd behangolás! Érezze a precíziós elengedését a raktározott testi feszítésnek!)
Ő is rabja volt annak a japán szenvedélynek, hogy minden angolul leírt mondat végére felkiáltójelet rakott. Ezzel az egész valami természetfeletti, álomszerű minőségnek tűnt. Szinte láttam, ahogy a testi feszítések úgy menekülnek el a testemből, mintha vesztes csata után tennék, lóháton, lándzsával a kézben.
A névjegykártyán minden angolul szerepelt, kivéve a raku kandzsiját, ami nyugodtat, lazítót jelent. Egyetlen dolog hiányzott csak a kártyáról: a szeitai két kandzsija, ami masszőrt jelent.
Van egy olyan formája a masszázsnak, amihez Japánban nem szükséges masszőri végzettség és működési engedély. Bár a masszázzsal kapcsolatos gyógymódok általában a csontokkal és az izmokkal is kezdenek valamit, a szeitai talán azt jelenti, hogy odamehetsz és megkérheted a mestert, hogy „kérem, masszírozza meg a csombcsontom!”.
Tana-szan irodája egy apró, négy és fél tatamis szoba egy ősi minsuku (japán fogadó) hátsó felében. Nincs masszázsasztal, csak egy sima matrac a padlón. Fogalmam sem volt róla, hogy épp egy testmasszázst fogok kapni.
Először hasra kellett feküdnöm, hogy megnézhesse a „behangolásom”. Amikor meghallottam, ahogy a levegőt szívja a fogán keresztül, tudtam, hogy baj van. „A jobb lábad hosszabb, mint a bal!”, közölte tisztán hallható helytelenítéssel. „Megjavítom!”
Aztán elkezdte rázni a lábam a kezével, mintha csak nagyon határozottan kezet – lábat – fogna vele. „Örülök, hogy megismerhettem”, mondtam, remélvén, hogy abbahagyja. Végül a rázkódás egy nagy reccsenéssel abbamaradt.
Párszor még megismételte, minden alkalommal eltérő hosszan rángatott a nagy reccs előtt, úgyhogy lehetetlen volt felkészülni rá, így minden reccsre nyikkantam egy kicsit. „Ettől egy kicsit magasabb is leszel”, biztosított.
Aztán a karomat mozgatta meg és mindegyiken eljásztotta a rángat-rángat-reccsen műsort. Kezdtem olyan alakot ölteni, mint egy tengeri csillag.
Végül elégedetten végtagjaim új hosszával bizonyos problémás helyekre tért át a hátamon: olyan erősen nyomkodta őket, hogy újra nyikkannom kellett.
Minden nyikkanás egy akaratlan tekeredést vont maga után, általában úgy, hogy a fenekem felemelkedett a matracról. Szóval ott fekszem, nyikkangatva, mint egy pulzáló tengeri csillag. És egyelőre sehol sincs a raktározott testi feszítés precíziós elengedése. Se lándzsa, se lóhát. Csak feszültség-relokalizáció.
Amikor Tana-szan végzett velem, visszaengedett a tengerbe. Kifejezetten magasabban és lazábban összerakva találtam magam. És ahogy mondta, tényleg jobban éreztem magam a következő napok során, míg a sebeim gyógyultak. De még mindig vágytam egy igazi mély izommasszázsra.
Úgyhogy néhány nappal később egy onszenba látogattam, amely masszázst reklámozott mindössze négyezer jenért óránként. Időpontot kértem egy órára Szaito úrtól. Ahogy lefeküdtem a masszázsasztalra, készen az iromlazításra, felfedeztem Szaito úr pólóján a szeitai kandzsiját, pirossal.
Összecsukta a lábam, megnézte az elrendezésem és közölte:
– A jobb lábad hosszabb a balnál!
Tényleg ezt mondta.
Amy Chavez