Variációk egyazon témára
Diogenész, a híres cinikus filozófus késő öregkoráig szenvedélyesen űzte az ökölvívást és a pankrationt, de abban is jó volt, hogy egy versenyzőt verbálisan állítson fejre.
Az egyik olimpia után a következő párbeszéd zajlott le közte és a pankration győztese között:
– Kit győztél le?
– Az athéni Démokratoszt.
– Gyengébb volt nálad?
– Biztos, hiszen legyőztem!
– Akkor nem értelek. Mi abban az öröm, ha egy nálad gyengébbet győzöl le?!
A régi szép csupaszöklű időkben nem voltak súlycsoportok, és szabályos menetidők sem. Ha valamelyik versenyző megrogyott, pár másodperc szünet, egy vödör hideg víz, esetleg egy pofa rum, és már mehetett is vissza, vagy kiütöttnek minősítették. Ilyen körülmények között küzdött meg egymással 1856 január 29-én az 59 kilós Tom Sayers és a jó 90 kilót nyomó Harry Paulson. Sayers jó pár nehezebb versenyzőt (nem volt nehéz ilyet találni, csak nehezebbek voltak nála) kifektetett már, így érdemelte ki ezt a meccset, de így is lesajnálták a nézők. A „hajrá, Zseboroszlán!” kiáltások azonban lassan elhalkultak, amikor Sayers inaszakadtáig verekedve sorozatban ütötte le majd’ kétszer akkora ellenfelét. A százkilencedik menet végén, azaz a százkilencedik leütéskor Paulson pedig a földön maradt. Ahogy a véres Sayers kibotorkált a ringből, csak a néma taps hallatszott, és soha többé nem hívták Zseboroszlánnak. Oroszlán Tamásnak nevezték, és halála után sírján egy bronzoroszlán hirdette a nagyszívű kis ember dicsőségét.
A kyokushinkai mindmáig egyetlen kétszeres VB-győztese, a 120 kilós Makoto Nakamura életét csak egy ember, Keiji Sanpei tudta embertelenül megkeseríteni. A „Kyokushin Óriásbuci” mindkét VB-döntőben elverte ugyan, de a nála jó 35 kilóval könnyebb Sanpei kegyetlenül visszavágott neki a japán bajnokságok döntőiben, és még vesztes helyzetben is a végsőkig küzdött.. Amikor ezekről a küzdelmekről kérdezték, annyit mondott:
– Mindig szerettem nálam nagyobb termetűekkel harcolni, igazi próbát tenni. Egy kisebbet legyűrni nem nagy öröm. De egy Makoto Nakamurát megverni: az már valami.
Masutatsu Oyama mester kommentárja: a 80 kilósnak nehéz ellenfél a 100 kilós, a 100 kilósnak a 120 kilós, a 120 kilósnak a bika. De aki legyőzi a „legyőzhetetlent”, az megérdemli, hogy meghajoljunk előtte.
Szabó András