Rohanva próbálom tartani a lépést a lassan járókkal

A helyi postán dolgozó emberek – hogy politikailag korrekt jelzőt alkalmazzak – „egy picit lassúak”. Réges-rég, mielőtt ideköltöztem a szigetre, a kormányzatnak támadt egy működésképes ötlete. Az összes „picit lassú” munkást az apró szigetekre küldték dolgozni, ahol szinte senki sem él és ahol a legkevesebbet árthatják. Tudod: lassan járj, lassan jár a postás is.

A „picit lassú” emberek boldogok voltak. Mindössze apró idős hölgyekkel kellett foglalkozniuk, akik lassan mozognak és legfeljebb egy-egy bélyegre tartanak igényt, vagy esetleg kivennének egy kevés pénzt a számlájukról.

Aztán jöttem én. Most olyan emberekre van szükség, akik felelni tudnak a kérdéseimre, mint például „gondolod, hogy a csomag egy héten belül megérkezik Irakba?”, vagy „melyik a legolcsóbb szállítási mód Guadalajarába?”.

Sajnos a posta száz méterre van a kikötőtől, ezért logikus módon a hozzám hasonló emberek akkor ugranak be oda, amikor elhagyják a szigetet. Ezúttal nyugodtan sétáltam be az épületbe, hiszen elég idő van még a kompig, mindössze egy levelet készülök Hollandiába küldeni.

Ahogy közeledem a hivatal felé, bajt szimatolok. Egy idős hölgy zöldségeskocsija parkol odakint üresen, mellette pihen a kapája. Ahogy belépek a postára, látom, hogy az összes alkalmazott a hölgy krumplisládája körül csoportosul, mér, csomagol, a nagy szigetre küld.

Ránézek a hatalmas faliórára, amely elég méretes ahhoz, hogy az itt élő idős népek is le tudják olvasni. Annyira nagy, hogy szinte látom azt a hatalmas kezet, amely egyre közelebb tolja a mutatókat a komp indulási időpontjához. Semmi gond, van még tíz percem.

A postamester roppant ideges típus. Ideges nevetéseket bocsát a légkörbe. Az összes postai alkalmazott átvette idegességét.

Japánban soha nem küldenek használt borítékot olyan személynek, akit tisztelnek. Nem, itt mindenki szeplőtelen, szűz fadarabot érdemel. Úgyhogy amikor újrahasznosítom a borítékokat, mindig furcsálló tekintettel néznek rám a postán. Tudatában vagyok annak, hogy micsoda sértést jelenthet egy újrahasznosított boríték, ezért igyekszem cuki díszítésekkel ellensúlyozni.

Úgyhogy fekete tehénfoltokat szoktam rajzolni a borítékra. Múúúú-levélnek hívom őket. Mégis, ahányszor csak bemúzom a leveleket, a postások megbámulják a foltokat, mintha fertőző betegségben szenvedne.

– Hollandiába szeretném küldeni – mondom. A postás fitymállta egy kicsit a borítékot, mintha egy egész tehenet akarnék feladni. – Ne aggódjon – mondom, tekintettel arra, hogy a japán postákon tilos a bikaviadal, még önvédelem esetén is -, csak egy mús levél.

A férfi arcát a leghalványabb mosoly sem ráncolja, inkább úgy dönt, hogy erősen izzadni kezd. Utál engem, teljes szívéből utál, mivel folyton olyanokat csinálok, ami kiborítja. Ez is egyfajta rablótámadás. A faliórára nézek. Még mindig elérhetem a kompot, ha elég gyorsan szaladok.

Aztán bélyeget kérek. Emlékbélyeget. Hümmög egy sort, majd majd végül közli: „csak ezek vannak”, és nevet, mert teljesen biztos benne, hogy egy gajdzsin sosem akar ilyet venni.

– Csodálatos – felelem az órára sandítva. Még mindig elcsíphetem, ha rohanok és közben lengetem a karom, hátha észrevesz a kapitány.

– És hova tegyem a bélyegeket? – kérdezi.

– Mit szólna ehhez? – javaslom, rábökve a boríték jobb felső sarkára.

– Szerinted ráférnek? – kérdi, mintha a bélyegek maguktól kétszeresükre nőnének, ahogy megérintik a borítékot.

– Hogyne – válaszolom és magam fejezem be a műveletet.

A következő dolog, amire emlészem, hogy karlengetve rohanok a hajó után. Épp abban a pillanatban ugrom a kompra, amikor útnak indul.

Nos, ilyen a postahivatalunk – egy picit lassú.

Amy Chavez