Grillezéssel inzultáltuk a forró nyarat

Egyesek a tehenek pukiját, mások az autók kipufogógázait okolják a globális felmelegedésért. Én a japán grillpartikat.

A japánok még ma is faszenet használnak a barbecue-záson, ezért a nyár bármely percében emberek százezrei bocsátanak széndioxidot a levegőbe, miközben azt kiáltozzák, hogy “oisii!” (finom).

Hogy miért választanak a negyven fokos hőségben egy tengerparti helyszínt a grillezéshez ahelyett, hogy az erdő hűvösében tennék? Fogalmam sincs, talán mert a parton könnyebb nekilátni, ha otthon felejtetted a gyufát. Csak várnod kell egy picit és magától kigyullad.

A japán stílusú barbecuehoz a csoport minden egyes tagjának a tűz körül kell nyüzsögnie, apró zöldség- és húsdarabokkal a kezében, vagyis még a negyven foknál is magasabb hőmérsékletnek kell kitenni magunkat. A jó hír, hogy nem kell aggódnod az otthon felejtett só miatt, hiszen úgyis összeizzadod az egész grillezdét.

Ha azonban a globális felmelegedés tovább fokozódik és jövőre még melegebb lesz, attól tartok, hogy a teljes partszakasz öngyulladás áldozatává válik és egyszerűen eltűnik a föld színéről.

A part megőrzésének egyik módja természetesen az lenne, ha az emberek magukkal vinnének egy-egy tehenet a partira. Míg Riskát sütjük a rácson, addig Szegfű szolgáltatná a lángokhoz szükséges metánt, az igazi biogrill-pukit.

A japán barbecuet azonban nem lehet újdonságokkal terhelni. Egy nap japán barátokat vártam egy igazi ausztrál barbecue partira hatalmas steak-ekkel, amit egy gázpalackos grillezőben készítettünk el. Azért szeretem ezt a készüléket, mert ilyenkor egy ember süt, a többi meg üldögél és söröz.

Amikor megérkeztem barátaim, a japán hölgyek összegyűltek a konyhában és megkérdezték: “mit segíthetünk?”.

– Ó, egyáltalán semmit – feleltem mosolyogva és egy-egy sört adtam a kezükbe.

Csalódottnak tűntek. “Segítsünk felvágni a zöldséget?”

– Már elkészítettem a krumplisalátát és a zöldsalátát is – biztosítottam őket.

– Nincs felvágni való zöldség? – csalódottnak tűntek. – Elmenjünk a boltba és hozzunk egy keveset?

– Nincs rá szükség – nyugtatgattam őket. De ez a zöldséghiány komoly zavart okozott köztük.

– Na jó, de csak keveset – adtam meg magam.

Erre életre keltek: “Vegyél káposztát is. És répát! Van a szigeten sötőtök?”

Pár másodpercen belül az ausztrál barbecue valami egészen mássá morfolódott, inkább japánná, mint nyugativá.

És amikor ezek a japán dolgok történnek, nem harcolok ellene. Csak kinyitok egy sört és hátradőlök.

– Mi folyik itt? – kérdezte férjem, a középkorú, kést fenegető japán hölgykoszorúhoz lépve. Ez a látvány a létező legfenyegetőbb egy grillezni készülő ausztrál számára.

Vállat vontam, nyitottam neki egy sört és azt javasoltam, hogy üljön mellém.

És ekkor érkezett az elkerülhetetlen “na és hol van a tare szósz?”.

– Az ausztrál barbecue-hoz nincs szükség szószra – felelte férjem.

A hölgyek ismét átmentek zavartba. “Mi lesz a zöldségekkel!”

Még soha nem vásároltam tarét, mivel a legtöbb japán amúgy is hoz magával, amikor látogatóba jön. Mivel a vendégek távozása után általában nem használjuk őket semmire, a hűtőm tele van tarés üvegekkel.

Kinyitottam a hűtőszekrényt és kivettem egy üveggel. Élénken emlékeztem még Marujamáékra, akik hozták. Igazából elég régen volt. Nézzük csak meg a szavatosság dátumát! Hmmm… 2005.

– Eeeeeeeee? – mondták erre a hölgyek.

Kivettem egy másik üveget. Ó igen, amit Szaitóék hoztak… te jó ég, a szavatosság dátuma 2003!

– Eeeeeeeee? – harsant fel a női kórus. Az egész kezdett igazán kínossá válni.

Az utolsó üveg után kaptam. Ez az az üveg, amit, tyű, már nem is emlékszem, ki hozott. Lejárati idő: 2001. Hat esztendő a hűtőszekrényemben!

– Eeeeeeee? – a hölgyek sosem voltak még ennyire összhangban. Volt még egy üveg a hűtőm hátső részében rejtőzve, de úgy döntöttem, hogy inkább elsiklom felette.

Ez alkalommal, amikor a férjem megismételte, hogy “nincs szükségünk szószra az ausztrál grillezéshez”, tökéletesen egyetértettek.

Amy Chavez

Related posts

Kommentelj