Grillezéssel inzultáltuk a forró nyarat
Egyesek a tehenek pukiját, mások az autók kipufogógázait okolják a globális felmelegedésért. Én a japán grillpartikat.
A japánok még ma is faszenet használnak a barbecue-záson, ezért a nyár bármely percében emberek százezrei bocsátanak széndioxidot a levegőbe, miközben azt kiáltozzák, hogy “oisii!” (finom).
Hogy miért választanak a negyven fokos hőségben egy tengerparti helyszínt a grillezéshez ahelyett, hogy az erdő hűvösében tennék? Fogalmam sincs, talán mert a parton könnyebb nekilátni, ha otthon felejtetted a gyufát. Csak várnod kell egy picit és magától kigyullad.
A japán stílusú barbecuehoz a csoport minden egyes tagjának a tűz körül kell nyüzsögnie, apró zöldség- és húsdarabokkal a kezében, vagyis még a negyven foknál is magasabb hőmérsékletnek kell kitenni magunkat. A jó hír, hogy nem kell aggódnod az otthon felejtett só miatt, hiszen úgyis összeizzadod az egész grillezdét.
Ha azonban a globális felmelegedés tovább fokozódik és jövőre még melegebb lesz, attól tartok, hogy a teljes partszakasz öngyulladás áldozatává válik és egyszerűen eltűnik a föld színéről.
A part megőrzésének egyik módja természetesen az lenne, ha az emberek magukkal vinnének egy-egy tehenet a partira. Míg Riskát sütjük a rácson, addig Szegfű szolgáltatná a lángokhoz szükséges metánt, az igazi biogrill-pukit.
A japán barbecuet azonban nem lehet újdonságokkal terhelni. Egy nap japán barátokat vártam egy igazi ausztrál barbecue partira hatalmas steak-ekkel, amit egy gázpalackos grillezőben készítettünk el. Azért szeretem ezt a készüléket, mert ilyenkor egy ember süt, a többi meg üldögél és söröz.
Amikor megérkeztem barátaim, a japán hölgyek összegyűltek a konyhában és megkérdezték: “mit segíthetünk?”.
– Ó, egyáltalán semmit – feleltem mosolyogva és egy-egy sört adtam a kezükbe.
Csalódottnak tűntek. “Segítsünk felvágni a zöldséget?”
– Már elkészítettem a krumplisalátát és a zöldsalátát is – biztosítottam őket.
– Nincs felvágni való zöldség? – csalódottnak tűntek. – Elmenjünk a boltba és hozzunk egy keveset?
– Nincs rá szükség – nyugtatgattam őket. De ez a zöldséghiány komoly zavart okozott köztük.
– Na jó, de csak keveset – adtam meg magam.
Erre életre keltek: “Vegyél káposztát is. És répát! Van a szigeten sötőtök?”
Pár másodpercen belül az ausztrál barbecue valami egészen mássá morfolódott, inkább japánná, mint nyugativá.
És amikor ezek a japán dolgok történnek, nem harcolok ellene. Csak kinyitok egy sört és hátradőlök.
– Mi folyik itt? – kérdezte férjem, a középkorú, kést fenegető japán hölgykoszorúhoz lépve. Ez a látvány a létező legfenyegetőbb egy grillezni készülő ausztrál számára.
Vállat vontam, nyitottam neki egy sört és azt javasoltam, hogy üljön mellém.
És ekkor érkezett az elkerülhetetlen “na és hol van a tare szósz?”.
– Az ausztrál barbecue-hoz nincs szükség szószra – felelte férjem.
A hölgyek ismét átmentek zavartba. “Mi lesz a zöldségekkel!”
Még soha nem vásároltam tarét, mivel a legtöbb japán amúgy is hoz magával, amikor látogatóba jön. Mivel a vendégek távozása után általában nem használjuk őket semmire, a hűtőm tele van tarés üvegekkel.
Kinyitottam a hűtőszekrényt és kivettem egy üveggel. Élénken emlékeztem még Marujamáékra, akik hozták. Igazából elég régen volt. Nézzük csak meg a szavatosság dátumát! Hmmm… 2005.
– Eeeeeeeee? – mondták erre a hölgyek.
Kivettem egy másik üveget. Ó igen, amit Szaitóék hoztak… te jó ég, a szavatosság dátuma 2003!
– Eeeeeeeee? – harsant fel a női kórus. Az egész kezdett igazán kínossá válni.
Az utolsó üveg után kaptam. Ez az az üveg, amit, tyű, már nem is emlékszem, ki hozott. Lejárati idő: 2001. Hat esztendő a hűtőszekrényemben!
– Eeeeeeee? – a hölgyek sosem voltak még ennyire összhangban. Volt még egy üveg a hűtőm hátső részében rejtőzve, de úgy döntöttem, hogy inkább elsiklom felette.
Ez alkalommal, amikor a férjem megismételte, hogy “nincs szükségünk szószra az ausztrál grillezéshez”, tökéletesen egyetértettek.
Amy Chavez