Osztálykirándulás

Múlt pénteken könnyes búcsút vettünk egymástól és a Japán Nyelvi Központtól és mindenki hazaindult… Szinte mindenki: néhányan már a jelentkezéskor igényelték, hogy még három napot maradhassanak, illetve egy orosz és egy madagaszkári osztálytársam gépét törölték, így ők csak másnap indultak. Az utolsó két hét elég pörgős volt, így most több részben írom meg, mik történtek.

Először is: az osztálykirándulás.
Nagyon jó volt! Először utaztam hosszabb ideig sinkanszenen.

Bár nem emelkedtünk, olyan volt, mint a repülőn: néha bedugult a fülem és éreztem a nyomást. Ebédre szendvics-falatokat kaptunk, amit elsőre keveselltem, de aztán nem bírtam megenni, mert a gyomrom is összeszűkült.
Első nap Hirosimába mentünk, az Atombomba Emlékmúzeumot és a Béke emlékparkot látogattuk meg. Bár öt éve már voltam, újra megrázó élmény volt.

 
Minden este szabadprogram volt, így a kedvenc barátaimmal mentünk vacsorázni. Ha Hirosima, akkor hirosimai okonomijaki! Az amerikai lány ismert egy okonomijaki-mura (falu) nevű helyet, ami egy többszintes épület, szintenként 5-6 okonomijakizó hellyel. Kicsit sörsátor jellegű az egész. Ezután a környező kivilágított bevásárló-utcákon sétáltunk, illetve eljutottunk a valószínűleg piroslámpás negyedbe is.

Másnap Mijadzsimára mentünk. Há-nak volt szülinapja. Az előre megvett emléklapra a buszon titokban mindenkivel kis üzenetet írattam, a kompkikötőben pedig elénekeltük neki a Boldog szülinapot-ot.

Amikor Richannal voltunk, pont apály volt, vagyis be lehetett menni a híres torii-ig, most pedig dagály volt, így valóban úszott (vízben állt) a torii és a szentély is. Gyönyörű volt! Ráadásul pont láttunk egy esküvőt is.

Ebédkor az étteremben megint énekeltünk egy Boldog szülinapot-ot. Ebéd után ismét sinkanszenre szálltunk, hogy Kiotóba menjünk. Az vicces volt. Húsz perccel korábban már sorbaálltunk a peronnál, két csoportban a leendő kocsink két ajtójánál. Ötször figyelmeztettek minket, hogy a vonat (sinkanszen) nem vár. Aztán a szomszéd vágányra is befutott egy szintén Kiotó felé menő sinkanszen és az idegenvezetőink megkeveredtek. Mi elkezdtünk beszállni az egyikbe, a fél csoport átrohant a másikhoz, akkor mi is leszálltunk és átfutottunk, aztán vissza, aztán megint át, aztán megint vissza, amikor már sípolt, hogy indul. Végülis az első volt a jó, és szerencsére senki nem maradt a másikon. Szegény tanárunk teljesen ki volt akadva, de minket feldobott a kis izgalom.
Kiotóba délután érkeztünk meg, onnantól szabadprogram volt. Én mindenképp el szerettem volna menni a Jaszaka-dzsindzsába, ami az egyik kedvencem, de nem szerepelt a programban. Kisbarátaim velem tartottak. Nagyon nagy élmény volt újra Kiotó utcáit taposni, emlékeztem a boltokra, az útirányra. A többieknek is nagyon tetszett a Gion és a Jaszaka-dzsindzsa is. Míg a többiek fényképeztek, én egy kicsit elidőztem a szentélykertben annál az automatánál, ahol Főcerk.Úrral zöldteás fagyit ettünk, és visszagondoltam arra, milyen jó volt, mikor meglátogatott.

Gion
Az automatában megtaláltam a kedvenc tejeskávémat, amit hiába kerestem Tokióban. Úgy látszik, csak ezen a környéken van. Aztán beültünk vacsorázni, majd busszal mentünk a Kiotó pályaudvarig. Ott a lépcsőkön elgyakoroltuk a táncot, amivel az évzáróra készültünk, lelkes közönséget is kaptunk.
Másnap először a Kita-Tenmangu szentélyt néztük meg. Ez arról híres, hogy az iskolai eredmények javulásáért, sikeres felvételiért szoktak itt imádkozni a diákok, illetve hogy rengeteg szilvafa van, aminek a virágjában lehet gyönyörködni. Vagyis csak lehetne, mert bár február végén már nyílni szoktak a virágok, idén a hideg tél miatt még csak a rügyezésnél tartott a legtöbb fa.

Ezután a Kinkakudzsit (Arany Pagoda) néztük meg. Ragyogó napsütés fogadott minket, nagyon szép volt.

Megtaláltam a Haagen-Dazs jégkrémautomatát, ahol a hideg ellenére vettem egy zöldteás jégkrémet. Szerintetek hova valósi a Haagen-Dazs cég? Hollandia, Belgium?

Én ennek tippeltem, de az amerikai osztálytársam felvilágosított: New York. Egy bronxi fiú találta ki a márkanevet az 1930-as években.
Ebéd után a Fusimi-inari taisát (főszentélyt) látogattuk meg. Taisa, vagyis az országban található összes inari-szentély főszentélye. Ez volt az egyetlen hely az osztálykirándulás alatt, amit még nem láttam, így nagyon vártam. A szentély a rengeteg torii-ról híres, amik egymás mögött sorakozva felvezetnek a hegyre az egyik kisebb szentélyhez. Ott van két kő. Először kívánni kell, aztán elképzelni, milyen nehéz. Ha nehezebb, mint gondoltuk, teljesül a kívánságunk, ha könnyebb, nem. Persze nem bíznak mindent a véletlenre: nagyon nehezek a kövek! Érdekesség még, hogy míg máshol házikó-alakúak az emák (fatábla, amit megveszel, ráírod a kívánságod és felkötözöd), itt rókafej-alakúak. Ha egy szentély nevében az inari szerepel, ott biztos, hogy róka lesz a szent állat.

Este a Gionban sétáltunk, hátha látunk egy gésát vagy maikót, de sajnos nem volt szerencsénk. Ellenben beültünk okonomijakizni egy helyre, ahol az amerikai lány évekkel ezelőtt volt, és jött a sokk: semmit sem változott! Ugyanaz a két nénike vezeti, mint amikor először volt ott, ugyanolyan lepukkant, és az árak is ugyanolyan alacsonyak, noha a környező éttermek mind nagyon elegánsak.

Következő nap Narába látogattunk el, ahol ujjongva vettem észre, hogy emlékszem mindenre.
Először a Kófukudzsit néztük meg, ami a világ legrégibb faépülete, aztán a Nara parkban a Tódaidzsit, majd szabadon a többi templomot. Az őzikék is megvannak és az a bolt is, ahol fekete szezámmagos fagyit lehet venni.

Kófukudzsi

Tódaidzsi

A Nagy Buddha is ugyanolyan nagy még
Este átugrottam Oszakába találkozni G-vel, aki immár tizedik éve él Japánban. Az állomásról kiérve megpillantottam az oszakai Yodobashi Camera-t, és visszajött minden emlék. Gond nélkül megtaláltam a BigMan-t, ami két nagy kivetítő a Hankjú állomás óriási épületében, aztán G-t is. Igazából csak az állomás környékén ültünk be két helyre, de rájöttem, hogy Tokió után Oszakában nincs is túl sok látnivaló.
Utolsó nap az Asahi újság kiotói gyárában tettünk gyárlátogatást, nagyon érdekes volt.
Aztán átmentünk a Kijomizuderába, ami szintén a szívem csücske. Sajnos felújítás alatt áll nagyrésze. Itt rengeteg szabadidőt kaptunk, úgyhogy három-négyszer végigjártuk a kis bevásárlóutcát, ami a templomhoz vezető dombon található. Mindenki még gyorsan bevásárolt ajándékokból. Az ebéd egy tofu-étteremben volt. Én szeretem a tofut, finom is volt, csak előtte ettem egy zöldteás fagyit és egy zöldteás krémmel töltött képviselőfánkot (Tokióban alig van zöldteás édesség!), így nem nagyon ettem. Ebéd után ismét buszra szálltunk, majd sinkanszennel hazautaztunk. Ott láttuk a hírt, hogy Tokióban havazik, és tényleg: már a környező megye is hótakaróba burkolózott.

Estére értünk haza.