Harc maszkon innen és túl

Végre megtettem. Viseltem azt a maszkot, mert megfáztam. Igazából nem is megfázás volt, hanem valami harcias gyomorvírus. Egyfolytában azon agyaltam: ki tehette? Kicsoda nem viselte a sebészmaszkot, hogy átpasszolja nekem a vírusait?
Lehet, hogy az az este volt a hibás, amikor mindenki nabét evett és ugyanabba az edénybe dugdosta a pálcikáját? Hmmm.

Japán orvos barátaim szerint nem valószínű, hogy a közös pálcikadugdosás fertőzött volna meg, mivel a legtöbb megfázás-vírus légi úton terjed.

És mindenki tudja, hogy a légi úton terjedőkből előbb-utóbb légi úton inváziózó hadtestek lesznek.

Repülő nyál. Nem látod, nem érzed, de attól még ott van, a veled beszélgető ember szájából kimerényelve. Némelyik repülő nyál kibontja szárnyát és egészen az orrod vagy a szád belsejéig lebeg, mások letelepednek az ajkadon vagy az orrod környékén és készen állnak arra, hogy újabb áldozatra libbenjenek.

Másnap láttam egy odzsii-csant, akinek hatalmas szőrök himbálóztak az orrában: szinte könyörgött a vírusoknak, hogy kapaszkodjanak bele az egyik ágba.

Japánban fontos a vírusok terjedését gátló maszk viselése, mivel a szokásosnál sokkal közelebbi kapcsolatba kerülsz az emberekkel olyan helyeken, mint egy postahivatal vagy egy bank.

Az USA-ban nem hordunk maszkot. Egyrészt még népszerűbbé válna a bankrablás, másrészt rengeteg helyen építettünk be golyóálló üvegfalat az ügyfél és az alkalmazott közé. Az üvegfal az egyik legerősebb nyálfogó. A leglelkesebb nyálcseppek sem bírják átfúrni magukat rajta.

Úgy döntöttem, nem leszek olyan rossz, mint az, aki megajándékozott a bacikkal. Maszkot fogok viselni.

Ha viszont maszkot viselsz, felhívod mások figyelmét arra, hogy beteg vagy. Felkészültem pár napos nyugalomra, és arra, hogy az emberek hagyatt-homlok menekülnek előlem, nehogy elkapják a kórokozókat. A vonaton se fognak mellém ülni.

Ha azt is megemlítem nekik, hogy influenzás vagyok, talán még gyorsabban kezdenek remegni és enyém lehet az egész vasúti kocsi. Kész áldás! Üres vasúti kocsik, a bejáratot szabaddá tévő emberek. Csak elkiáltom magam: “influenza!”, már pillanatokon belül enyém a vendéglő.

Néhány, hölgyek számára árult, babarózsaszín maszk mögött töltött nappal később be kellett látnom, hogy egyáltalán nem mókás együttélni a bacilusaiddal. Először is: a maszk büdös. Azt hinnéd, hogy beleraknak valami aromaterápiásat, vagy legalább illatos sókkal hintik meg. Na nem: belelélegzed a bacilusaid, aztán visszaszívod őket, aztán felmennek az orrodba és minden alkalommal újrafertőznek. Nem csoda, hogy olyan nehéz belőle kigyógyulni.

Továbbá: előzetes embertaszító feltételezéseimmel ellentétben a maszk felébresztette az obaa-csanokban a szunnyadó ápolónőt. Orvosságot akartak adni (“köszönöm, nem kérek, jól vagyok”), cipelték volna a táskáim (“köszönöm, nem kell, tényleg jól vagyok”) és fuvarozni próbáltak (“jól vagyok, kopj le!”).

Számos alkalommal kellett válaszolnom arra, hogy miért vagyok beteg. A japánok mesterei a nyilvánvaló dolgok kimondásának, és mindig megkérdik: “ó, Amy, csak nem vagy beteg?”, mintha ez egy eldöntendő kérdés lenne. Á, dehogy. A maszkot csak azért viselem, mert most jövök egy műtétről. Tudod, amolyan angol módra: szavakat gyógyítok, most épp bizonyos főneveket cserélek le.

És persze az összes obaa-csan közölte velem, hogy ágyban kéne lennem és pár napos szabadság sem ártana (“épp most végeztem egy szabadsággal, köszönöm, jól vagyok!”). A világ megtelik aggódó hölgyekkel. “Köszönöm, jól vagyok!” – ismételgetem a végteleségig.

Nem tudom, mi a rosszabb: harcolni a vírussal vagy elhárítani az obaa-csanokat. Egy dolog biztos: soha többé nem viselem a maszkot.

Amy Chavez

Related posts

Kommentelj