Cosplay síelés közben
Azt hiszed, hogy a japánok túlságosan komolyak? Beszéltél már japánul valakivel és láttad, ahogy zavartan visszabámul? Úgy érzed, hogy az élet a felkelő nap országában is lehet néha depressziós? Lehet, hogy segítségre szorulsz. Lehet, hogy gajdzsin vagy.
Nehéz élete van a gajdzsinnak Japánban. Néha elszigetelve érzem magam.
Lehet, hogy a kis szigetnek van hozzá köze, ahol élek, a japán
beltenger közepén, vagy annak, hogy naponta csupán kevés emberrel
találkozom, de nem hinném, hogy ez az oka.
Vagy csak az a baj, hogy itt nincs szélessávú internet, vagy
bevásárlóközpont, ahol az eladó megkérdi tőlem: „Szeretné, ha
felmelegíteném?”, de ezt sem hinném. Ennek inkább ahhoz van köze, hogy
gajdzsin vagyok.
Különösen ha új helyre érkezem, gyakran találom nehéznek, hogy
összebarátkozzam az ottaniakkal. 14 éve élek ebben az országban, lassan
kezdem megérteni, hogy is működik ez. Most már mindenhova
tehén-kosztümben utazom.
Ez egy olyan kultúra, amiből hiányzik a Halloween. Ha nincs az évben
egyetlen nap, amikor mindenki jelmezbe öltözhet, az emberek magukhoz
ragadják a kezdeményezést és egész évben ezt csinálják: a cosplay-t. Az
összes francia kisasszony-kosztüm és a többi mutatja, milyen mély az
emberekben a vágy, hogy valaki mások legyenek. Legalább egy napra.
A japánok kívülről komolynak tűnnek, de nagyon szeretnek mókázni és ami
még fontosabb, szeretnek nevetni. És ez az, ahol egy gajdzsin a színre
léphet. Végy bármilyen képességet – járás, kerékpározás, síelés – és
csináld úgy, hogy beöltözöl valaminek. Mindenféle emberrel fogsz
megismerkedni.
Amikor télen Hokkaidóra utaztam, sokat törtem a fejem, hogyan léphetnék
kapcsolatba a helyiekkel. Aztán egy nap a pályán találkoztam egy japán
párral, akik dinoszaurusz-kosztümben csúszkáltak a lejtőn. „Cuki
kosztüm!” – köszöntem rájuk, olyan japánokra, akiket különben sohasem
szólítanék meg.
Köszönjük! – felelték mosolyogva.
Különleges alkalom? – kérdeztem.
Á, csak jól érezzük magunkat.
Később, még ugyanebben a szezonban találkoztam hat símajommal. „Csak
jól érezzük magunkat”, mondták. Ez gondolkodóba ejtett. És múzásba.
A japánok imádják, ha a helyi eseményeken gajdzsinok is részt vesznek.
Az első alkalommal, amikor ilyesmibe vágtam a fejszém, tehénnek
öltöztem. A Kuccsan Jukitopia (hó-utópia) elnevezésű fesztivál indulója
voltam. Ennek a fesztiválnak a fő attrakciója a tórepülés. Ha nem
tudod, hogyan zajlik a tórepülés, akkor képzelj el egy cosplay-es
japánt, aki megpróbál átsíelni egy jeges vízzel teli tavacska felett.
A lényege, hogy olyan gyorsan mész, ahogy csak bírsz sílécen vagy hódeszkán és átugrasz egy 13 méter hosszú mesterséges tavat.
A tórepülés annyira népszerű, hogy korlátozni kellett a résztvevők
számát. Csupán száz embernek engedték meg, hogy átküzdjék magukat a
túlsó partra. Az őrült japán férfiak minden elképzelhetőnek beöltöztek
a dinoszaurusztól a nindzsáig, illetve bevetkőztek mavasiba vagy
elefántot utánzó alsónadrágba. Én voltam az egyetlen szarvasmarha.
Múúúú.
A második esemény a Top to Bottom 6K Downhill síverseny volt, amit
Szapporó mellett tartottak a Teine síparadicsomban. 250 résztvevőből öt
gajdzsin volt.
Hidd el, az öt gajdzsin megérkezése a startkapuhoz pontosan olyan volt,
mint amikor bevonult a bobversenyre a jamaikai csapat. Egy nappal az
esemény után a rendezvény honlapja így lelkendezett:
„Az idei verseny arról marad emlékezetes, hogy külföldiek is részt
vettek rajta. Egy 75 éves amerikai férfi is nevezett, akárcsak egy
jetinek öltözött férfi és valaki, aki Holsteinnek öltözött…” Múúúúú!
Az utolsó esemény a Niseko Niseko Super Bumps verseny volt, ahol egy
mezőn kellett lesiklanunk és közben kettőt ugrani. Csak ötven induló
volt, köztük mindenféle freestyle válogatott-tagok, úgyhogy biztos
voltam benne: a Holstein kategóriát fogom csak megnyerni.
Ahogy felvettem a tehánkosztümöt, olyasmi történt, amire nem
számítottam. Megjelentek a tehén-lesifotósok! Mobiltelefonnal,
digitális fényképezővel, videokamerával rontottak rám. Mindenhová
fotósok követtek. Egy magazin interjút akart. Mindenki múzott.
A gajdzsinok szemmel láthatóan egyfolytában díjakat nyernek. Ez
leginkább azért van, mert a legtöbb japán versenyen van különdíj.
Mondanom sem kell, hogy a hokkaidói japánok szerint a tehenek
különleges embernek számítanak. Ahogy a díjamért igyekeztem – egy láda
hokkaidói krumpli -, a bemondó épp azt közölte az egybegyűltekkel, hogy
reméli, jövőre még több gajdzsin jön el a Niseko Super Bumps versenyre.
A legnagyobb dicséretet számomra mégis az jelentette, amikor egy japán
lépett hozzám és megkért, adjam neki kölcsön a tehénjelmezt.
Semmi gond – feleltem. – Nekem kettő van.
Szóval ha legközelebb lehangoltnak érzed magad Japánban, menj ki az
emberek közé és hints el köztük némi gajdzsin-vidámságot. Ha úgy
gondolod, van egy extra tehénjelmezem. Múúúúúú!
Amy Chavez