Az iraki fogságból hazatérve a japánokra még nagyobb fájdalom vár
Az iraki fogságból hazatérve a japánokra még nagyobb fájdalom vár
A fiatal japán civilek, akik iraki fogságba estek e héten tértek haza szülőföldjükre – nem azért, hogy a nemzet a keblére ölelje őket, hanem hogy helytelenítő, hideg tekintettel bámuljon rájuk.
A három japánról – egyikük egy asszony, utcagyerekeknek segített Bagdadban – két héttel ezelőtt jelent meg egy felvétel a tévében, ahol elrablóik késsel fenyegetőztek, hogy elvágják a torkukat. Néhány nappal elengedésük után vasárnap érkeztek haza – belecsöppenve egy különösen nagy japán vihar szemébe.
„Azt kaptátok, amit megérdemeltek!” – olvashatták az egyik kézzel festett transzparensen a repülőtéren, ahol leszálltak. „Ti vagytok Japán szégyenei!” – írta egy másik honfitársuk az egyik túsz honlapján. A túszok ugyanis mindenkinek „gondot okoztak”. A kormány sem maradt ki a sorból, bejelentette, hogy a túszoknak kiszámlázza a fejenként hatezer dolláros útiköltséget.
Japán ultra-szofisztikált felszíne alatt ott lapulnak azok a hierarchikus kötések, amelyek évszázadok óta irányították a szigetországot, és amelyek a krízishelyzetekben még mindig ugyanúgy állnak össze. A túszul ejtett három japán azzal vétkezett, hogy figyelmen kívül hagyták a kormányt, amely korábban kijelentette, hogy nem ajánlatos Irakba utazni. Bűnük a vertikális társadalomban, amely szereti magát osztálymentesnek beállítani az volt, hogy ellenszegültek annak, amit a helyiek ókaminak, vagyis szó szerint „a felettünk állónak” hívnak.
A három tússzal úgy bántak, mint a bűnözőkkel, ezért kénytelenek voltak elrejtőzni, most gyakorlatilag saját házuk fogjává váltak. Az elrabolt nő, Nahoko Takato akkor tűnt el a nyilvánosság elől, amikor megérkezett szülei házához – zavartan és a sok nyugtatótól kábán, rokonaitól körülvéve, majd még egyszer mélyen meghajolt a riporterek előtt, utolsó bocsánatkérésként a nemzettől.
Dr. Szatoru Szaito, aki korábban megvizsgálta a három túszul ejtett japánt, azt mondta, hogy az a stressz, amely most éri őket „sokkal súlyosabb”, mint amit iraki fogságukban szenvedtek el. Amikor megkérte őket, hogy írják le három legszörnyűbb élményüket, a három egykori fogoly a következőt válaszolta: a pillanat, amikor Bagdad utcáin elrabolják őket, az a tíz perc, amikor a videofelvétel kedvéért késsel fenyegették őket, és a pillanat, amikor a hazaúton meglátták a tévében, hogy Japán haragszik rájuk. Szaito doktor egy interjúban ezt mondta: „Tegyük fel, hogy a késes eset tizes értékű egy stressz-skálán. Amikor visszatértek Japánba és látták a reggeli híreket, stressz-szintjük tizenkettesre nőtt.”
A dühös japánok szemében a három áldozat (a 34 éves Nahoko Takato, egy nonprofit szervezetet alapított, hogy megsegítse az iraki utcagyerekeket, a 32 éves Szoicsiro Korijama, szabadúszó fotós és a 18 éves Noriaki Imai, szintén szabadúszó író) önfejűen cselekedett. Egy másik rablás során további két japánt fogtak el: Dzsunpei Jaszuda újságírót és Nobutaka Vatanebe háborúellenes aktivistát. Később őket is elengedték, és ugyanolyan bűnösnek találtattak, mint három másik sorstársuk.
Egyéni érdekeket hajszolni úgy, hogy ellenszegülnek a kormánynak és gondot okozni Japánnak – ez egyszerűen megbocsáthatatlan. A kiszabadult túszoknak egyetlen országtól járt dicséret: az Egyesült Államoktól.
Colin L. Powell így nyilatkozott: „Nos, meg kell értenünk, milyen kockázatról beszélünk, amikor veszélyes területre lépünk. Ha azonban senki sem vállalja a kockázatot, soha nem jutnánk előbbre. Soha nem mozdulna a világ előbbre. Ezért elégedett vagyok, amiért ezek a japán állampolgárok magas kockázatot vállaltak egy nagyobb jó, egy jobb cél érdekében. A japán nép büszke lehetne rá, hogy olyan polgárai vannak, akik e szerint cselekedtek.
Ezzel szemben Jaszuo Fukuda, a japán kormány szóvivője így nyilatkozott a túszok megpróbáltatásairól: „Ők is bizonyára átmentek a magukén, de el kell gondolkozniuk azon, hány embernek okoztak gondot e tettükkel.” Ez a hangvétel rögtön azután jelent meg, hogy az első civileket elrabolták. A környezetvédelm miniszter „nyakasságukért” bírálta őket.
Miután a túszok családjai megkérték a kormányt, hogy vonja vissza a Dél-Irakban állomásozó 550 japánt, fenyegető leveleket, faxokat és emaileket kezdtek kapni. Amikor a rablók még azzal fenyegetőztek, hogy elevenen elégetik a három japánt, Jukio Takecsi a Külügyminisztériumból ezt nyilatkozta róluk: „Ha a biztonságról és az életről beszélgetünk, szeretném felhívni a figyelmüket a személyes felelősség alapvető szabályaira.”
A sok japán által tisztelt és félt Külügyminisztérium volt az az ókami, amelynek ellenszegültek.A minisztérium állományához tartozni egyben a szuperelithez való tartozást is jelenti, az átlagember szereti arrogánsnak és nem segítőkésznek látni. Sokan nem bocsátják meg nekik Pearl Harbort, amikor a támadásról nem értesítették az Egyesült Államokat, s ami miatt talán örökre Japánra ragadt az orvtámadó jelző.
Az ókamival olyanok szegültek szembe, akik hagyományosan alacsony szociális helyzeten állnak az országban, ahol minél nagyobb az alkalmazó cég, annál nagyobb az alkalmazott társadalmi rangja. Mindannyian fiatalok, akik manapság hajlamosak maguk mögött hagyni a hagyományos japán életstílust. Sokan közülük valami megmagyarázhatatlant keresnek. Mások azért mentek Irakba, hogy a valódi eseményeket közvetítsék, mivel a japán média hagyományosan kerüli a veszélyes helyeket. (A legtöbben egy kormánygépen hagyták el Irakot a múlt héten, ezzel gyakorlatilag magára hagyva a japán kontingenst, amely így kikerült a híradásokból.)
Jaszuda, aki a második elrabolt csoportba tartozott arról is beszámolt, hogy az otthon átélt stressz sokkal nagyobb volt, mint amit elrablásakor élt át. Csütörtökön pedig azt nyilatkozta, hogy meg kellett győződnia személyen arról, hogy valójában mit csinál a kormány Irakban. Szerinte ez a japán polgárok felelőssége lenne, mégis mindent a kormányzatra hagynak.
Erre a nyílt ellenszegülésre az ókami dühöngve reagált. Egyes politkusok új törvényt követeltek, amely megakadályozná a hasonló esetekben a japánok veszélyes helyekre történő utazását, még többen vélekednek úgy, hogy a túszoknak meg kellene téríteni a mentés költségeit.
Japán legnagyobb napilapja, a Jomiuri simbun szerkesztőségi cikkében úgy fogalmaz: „Ez egy megfontolásra méltó javaslat. Ez a jövőben elriaszthatja a nyakas, önző módon cselekvőket.”
Amikor ketten a kiszabadult túszok közül megemlítették, hogy szeretnének visszatérni Irakba folytatni munkájukat, Koizumi miniszterelnök dühösen felszólította őket, hogy „térjenek jobb belátásra”.
„Sokan evés és alvás nélkül azon dolgoztak a kormányzatból, hogy megmentsék őket, és ők még mindig ilyeneket mondanak? – kérdezte.
A kommentár leleplező volt, olyan, amilyet nem szívesen hallanánk az Egyesült Államok kormányától. Itt azonban a kormány a „személyes felelősségről” szóló nyilatkozatokat kürtöli szét, végső soron azt üzenve, hogy a veszélyes helyekre utazó japánok ne számítsanak semmilyen segítségre.
Még egyszer: egyetlen japán politikus sem merészelt fellépni az ötlet ellen. Valóban, Koizumi megítélését a közvélemény-kutatások szerint javította a túszdráma kezelése, az eset pedig elterelte a figyelmet az Irakban állomásozó csapatok egyre romló biztonsági helyzetéről, különös tekintettel arra, hogy a japán alkotmány kiköti, hogy a katonák csakis nem-háborús zónában tartózkodhatnak.
Japán
hozzáállását látva a túszok irtózatos nyomásnak vannak kitéve – mondja Szaito doktor. A 18 éves Imai máris magas vérnyomástól szenved, Takato asszonynak pedig 120-as pulzusa lett, és állandóan zokogásban tör ki. Amikor orvosa azzal próbálta vigasztalni, hogy jó munkát végzett Irakban, az asszony elsírta magát és ezt mondta: „De hiszen rosszat tettem, nem igaz?”
Kedden Takato asszony magához vette a doktor által felírt nyugtatókat és végre hazament Tokióból Hokkaidóra. A sajtó szerint az asszony fél a visszatéréstől – egyesek szerint szülőházáról, mások szerint Japánról beszélt.
A három japánról – egyikük egy asszony, utcagyerekeknek segített Bagdadban – két héttel ezelőtt jelent meg egy felvétel a tévében, ahol elrablóik késsel fenyegetőztek, hogy elvágják a torkukat. Néhány nappal elengedésük után vasárnap érkeztek haza – belecsöppenve egy különösen nagy japán vihar szemébe.
„Azt kaptátok, amit megérdemeltek!” – olvashatták az egyik kézzel festett transzparensen a repülőtéren, ahol leszálltak. „Ti vagytok Japán szégyenei!” – írta egy másik honfitársuk az egyik túsz honlapján. A túszok ugyanis mindenkinek „gondot okoztak”. A kormány sem maradt ki a sorból, bejelentette, hogy a túszoknak kiszámlázza a fejenként hatezer dolláros útiköltséget.
Japán ultra-szofisztikált felszíne alatt ott lapulnak azok a hierarchikus kötések, amelyek évszázadok óta irányították a szigetországot, és amelyek a krízishelyzetekben még mindig ugyanúgy állnak össze. A túszul ejtett három japán azzal vétkezett, hogy figyelmen kívül hagyták a kormányt, amely korábban kijelentette, hogy nem ajánlatos Irakba utazni. Bűnük a vertikális társadalomban, amely szereti magát osztálymentesnek beállítani az volt, hogy ellenszegültek annak, amit a helyiek ókaminak, vagyis szó szerint „a felettünk állónak” hívnak.
A három tússzal úgy bántak, mint a bűnözőkkel, ezért kénytelenek voltak elrejtőzni, most gyakorlatilag saját házuk fogjává váltak. Az elrabolt nő, Nahoko Takato akkor tűnt el a nyilvánosság elől, amikor megérkezett szülei házához – zavartan és a sok nyugtatótól kábán, rokonaitól körülvéve, majd még egyszer mélyen meghajolt a riporterek előtt, utolsó bocsánatkérésként a nemzettől.
Dr. Szatoru Szaito, aki korábban megvizsgálta a három túszul ejtett japánt, azt mondta, hogy az a stressz, amely most éri őket „sokkal súlyosabb”, mint amit iraki fogságukban szenvedtek el. Amikor megkérte őket, hogy írják le három legszörnyűbb élményüket, a három egykori fogoly a következőt válaszolta: a pillanat, amikor Bagdad utcáin elrabolják őket, az a tíz perc, amikor a videofelvétel kedvéért késsel fenyegették őket, és a pillanat, amikor a hazaúton meglátták a tévében, hogy Japán haragszik rájuk. Szaito doktor egy interjúban ezt mondta: „Tegyük fel, hogy a késes eset tizes értékű egy stressz-skálán. Amikor visszatértek Japánba és látták a reggeli híreket, stressz-szintjük tizenkettesre nőtt.”
A dühös japánok szemében a három áldozat (a 34 éves Nahoko Takato, egy nonprofit szervezetet alapított, hogy megsegítse az iraki utcagyerekeket, a 32 éves Szoicsiro Korijama, szabadúszó fotós és a 18 éves Noriaki Imai, szintén szabadúszó író) önfejűen cselekedett. Egy másik rablás során további két japánt fogtak el: Dzsunpei Jaszuda újságírót és Nobutaka Vatanebe háborúellenes aktivistát. Később őket is elengedték, és ugyanolyan bűnösnek találtattak, mint három másik sorstársuk.
Egyéni érdekeket hajszolni úgy, hogy ellenszegülnek a kormánynak és gondot okozni Japánnak – ez egyszerűen megbocsáthatatlan. A kiszabadult túszoknak egyetlen országtól járt dicséret: az Egyesült Államoktól.
Colin L. Powell így nyilatkozott: „Nos, meg kell értenünk, milyen kockázatról beszélünk, amikor veszélyes területre lépünk. Ha azonban senki sem vállalja a kockázatot, soha nem jutnánk előbbre. Soha nem mozdulna a világ előbbre. Ezért elégedett vagyok, amiért ezek a japán állampolgárok magas kockázatot vállaltak egy nagyobb jó, egy jobb cél érdekében. A japán nép büszke lehetne rá, hogy olyan polgárai vannak, akik e szerint cselekedtek.
Ezzel szemben Jaszuo Fukuda, a japán kormány szóvivője így nyilatkozott a túszok megpróbáltatásairól: „Ők is bizonyára átmentek a magukén, de el kell gondolkozniuk azon, hány embernek okoztak gondot e tettükkel.” Ez a hangvétel rögtön azután jelent meg, hogy az első civileket elrabolták. A környezetvédelm miniszter „nyakasságukért” bírálta őket.
Miután a túszok családjai megkérték a kormányt, hogy vonja vissza a Dél-Irakban állomásozó 550 japánt, fenyegető leveleket, faxokat és emaileket kezdtek kapni. Amikor a rablók még azzal fenyegetőztek, hogy elevenen elégetik a három japánt, Jukio Takecsi a Külügyminisztériumból ezt nyilatkozta róluk: „Ha a biztonságról és az életről beszélgetünk, szeretném felhívni a figyelmüket a személyes felelősség alapvető szabályaira.”
A sok japán által tisztelt és félt Külügyminisztérium volt az az ókami, amelynek ellenszegültek.A minisztérium állományához tartozni egyben a szuperelithez való tartozást is jelenti, az átlagember szereti arrogánsnak és nem segítőkésznek látni. Sokan nem bocsátják meg nekik Pearl Harbort, amikor a támadásról nem értesítették az Egyesült Államokat, s ami miatt talán örökre Japánra ragadt az orvtámadó jelző.
Az ókamival olyanok szegültek szembe, akik hagyományosan alacsony szociális helyzeten állnak az országban, ahol minél nagyobb az alkalmazó cég, annál nagyobb az alkalmazott társadalmi rangja. Mindannyian fiatalok, akik manapság hajlamosak maguk mögött hagyni a hagyományos japán életstílust. Sokan közülük valami megmagyarázhatatlant keresnek. Mások azért mentek Irakba, hogy a valódi eseményeket közvetítsék, mivel a japán média hagyományosan kerüli a veszélyes helyeket. (A legtöbben egy kormánygépen hagyták el Irakot a múlt héten, ezzel gyakorlatilag magára hagyva a japán kontingenst, amely így kikerült a híradásokból.)
Jaszuda, aki a második elrabolt csoportba tartozott arról is beszámolt, hogy az otthon átélt stressz sokkal nagyobb volt, mint amit elrablásakor élt át. Csütörtökön pedig azt nyilatkozta, hogy meg kellett győződnia személyen arról, hogy valójában mit csinál a kormány Irakban. Szerinte ez a japán polgárok felelőssége lenne, mégis mindent a kormányzatra hagynak.
Erre a nyílt ellenszegülésre az ókami dühöngve reagált. Egyes politkusok új törvényt követeltek, amely megakadályozná a hasonló esetekben a japánok veszélyes helyekre történő utazását, még többen vélekednek úgy, hogy a túszoknak meg kellene téríteni a mentés költségeit.
Japán legnagyobb napilapja, a Jomiuri simbun szerkesztőségi cikkében úgy fogalmaz: „Ez egy megfontolásra méltó javaslat. Ez a jövőben elriaszthatja a nyakas, önző módon cselekvőket.”
Amikor ketten a kiszabadult túszok közül megemlítették, hogy szeretnének visszatérni Irakba folytatni munkájukat, Koizumi miniszterelnök dühösen felszólította őket, hogy „térjenek jobb belátásra”.
„Sokan evés és alvás nélkül azon dolgoztak a kormányzatból, hogy megmentsék őket, és ők még mindig ilyeneket mondanak? – kérdezte.
A kommentár leleplező volt, olyan, amilyet nem szívesen hallanánk az Egyesült Államok kormányától. Itt azonban a kormány a „személyes felelősségről” szóló nyilatkozatokat kürtöli szét, végső soron azt üzenve, hogy a veszélyes helyekre utazó japánok ne számítsanak semmilyen segítségre.
Még egyszer: egyetlen japán politikus sem merészelt fellépni az ötlet ellen. Valóban, Koizumi megítélését a közvélemény-kutatások szerint javította a túszdráma kezelése, az eset pedig elterelte a figyelmet az Irakban állomásozó csapatok egyre romló biztonsági helyzetéről, különös tekintettel arra, hogy a japán alkotmány kiköti, hogy a katonák csakis nem-háborús zónában tartózkodhatnak.
Japán
hozzáállását látva a túszok irtózatos nyomásnak vannak kitéve – mondja Szaito doktor. A 18 éves Imai máris magas vérnyomástól szenved, Takato asszonynak pedig 120-as pulzusa lett, és állandóan zokogásban tör ki. Amikor orvosa azzal próbálta vigasztalni, hogy jó munkát végzett Irakban, az asszony elsírta magát és ezt mondta: „De hiszen rosszat tettem, nem igaz?”
Kedden Takato asszony magához vette a doktor által felírt nyugtatókat és végre hazament Tokióból Hokkaidóra. A sajtó szerint az asszony fél a visszatéréstől – egyesek szerint szülőházáról, mások szerint Japánról beszélt.
„Minél előbb haza szeretnék menni, ugyanakkor félek is attól, ami rám vár.”
New York Times