Szamurájból üzletember – a jakatabune hagyomány

Kapitánynak tucatszor mondták már, hogy néha visszavehetne abból a
nyaktörő iramból, amit diktál és igazán lazíthatna egy kicsit. Gyakran
hallotta: alkalomadtán lazítsd meg a nyakkendőd és hagyd, hogy a New
York Times-nál gályázó srácok is érezzék: van esélyük Pulitzerre.
Ez alkalommal épp ezt teszi. Csatlakozz Kapitányhoz a tokiói
örömhajókon tett látogatása során. Jégen tárolt sört és háromszázhatvan
fokos körképet ígér.

A szabályok egyszerűek: ne próbáld eljátszani a röptetős jelenetet a Titanic-ból; ne ugorj a vízbe és tudd, merre van a mentőmellény.
– Minden indulás előtt el kell mondanom nekik – meséli Mano Kaoruko asszony, a veterán idegenvezető és felszolgáló a tokiói Koto negyedben állomásozó Harumija flotta egyik jakatabunéján (hajó tetővel) arról, hogy milyen óvintézkedések szükségesek az utasokkal kapcsolatban.

Sokszor egyszerűen fütyülnek rá. A forró nyári éjszaka, a patakokban folyó alkohol és a tucatnyi kollégával folytatott mulatozás kombinációja egy, a tokiói öbölben a főváros ragyogó fényei között lassan ringatózó hajón még a legfélénkebb lelket is magával ragadja.
Mano emlékszik egy fiatal utasra, aki nemrég került egy vállalathoz kora huszas éveiben és minden alkalommal „bátorítást” kapott a főnökétől, hogy ugorjon fejest a tengerbe az Odaiba mesterséges félsziget partjainál.
– Figyelmeztettem, hogy ne tegye, de amikor hátramentem a gázsütőhöz… – szünetet tart és vállat von – Megmentettük, de nagyon ki voltam borulva. Állandóan résen kell lennünk.
Akárcsak a szamurájok idején, egy fából készült hajón csordogálni a tűzijátékot vagy a cseresznyevirágot bámulva ma is igazi kikapcsolódást jelent. Az évek során változott a kényelem és a környék is, de az a varázs, amit a lágyan ringatózó hajón élsz át érintetlen maradt.
Tempurával, itallal kínálja a vendégeket, történelmi magyarázatokat fűz a látottakhoz, és kihalássza a magatehetetlen vendégeket a sörösüvegek közül – ez mind Mano munkaköri leírásának a része. Ő maga „vízi hostessként” írja le a foglalkozását.
A Harumija öt hajót üzemeltet ötven munkatárssal. Hét szakképzett jakatabune-kapitány visz ebéd- és vacsoraidőben 20-60 vendéget a történelmi hidakhoz a tokiói kikötőt alkotó folyótorkolat ágaiban.
A vendégekket úgy bánnak, mint a királyi fenségekkel. A kabinban zabutonon üldögélve emelgetik a whiskeyvel vagy sörrel teli poharakat, a személyzet pedig hagyományos jukatában hozza újra meg újra a tempurát vagy a szusit. Aztán elhúzzák a sódzsit (rizspapír-falat) és hirtelen megpillantják az éjszakai Tokió csillogását.
Az ilyen élmény nem olcsó. Az árak 10,500 jentől indulnak egy kirándulásért, amely másfél-öt órán át tart.

A hosszabb utak azok, ahol a vendégek egy picit nyugtalanná válnak. A részeg vendég másra sem vágyik, mint a hajóorrba állva széttárja a karját, és barátnőjével Kate-et és Leonardót játszik. Mano így kommentálja a jelenséget:
– Néha hangosak, néha megőrülnek, de vannak szabályok.
A munka egész évben folyik. A februári hideg éjszakák az egyetlen időszak, amikor észrevehetően csökken a forgalom. Az áprilisi hanami (cseresznyevirág-nézés) és az augusztusi tűzijáték idején tetőzik a forgalom. A legsűrűbb napokon a tokiói öblöt tengernyi szentjánosbogár világítja be: a víztükör felett piros csócsin papírlámpák imbolyognak sorban a lapos tetejű hajókon.
Ahogy a legtöbb, vállalati ügyfelekre szakosodó iparágnál Japánban, az üzletmenet a nehéz gazdasági időszakban folyamatosan lassul. Mano elmondása szerint az idei Szumida tűzijáték idején sokkal kevesebb hajó volt a folyón, mint egy évvel korábban.
Nem ritkán hallani olyan üzemeltetőkről, akik már csak fele akkora bevételt könyvelhetnek el, mint a buborékgazdaság idején egy évtizeddel ezelőtt.
– Semmit sem változtatnak – mondja el véleményét Mano a többiek üzleti stratégiájáról. (Az idők szavára hallgatva elég sok hajó állomásozik állandó jelleggel a kikötő középpontjából minden irányba szétsugárzó keskeny csatornákon.)
Egyes házak komoly lépéseket tesznek. Az East Heaven Japan Co. például kétórás utat kínál 4,900 jenért. Ahhoz, hogy ezt az alacsony árat tartani tudják, szükség volt az étlap radikális reformjára – a menü csupán különféle dolgokkal töltött sajtos palacsinta-szerűség.
A Harumija nem szorul rá ilyen drasztikus taktikára, hogy magához csalogassa a fogyasztókat. Forgalmuk azért növekszik stabilan, mert egy hiányt töltenek be – a külföldiekkel is szóba állnak. A JTB és a Kinki Nippon Tourist irodákkal kötött megállapodásnak és Mano angoltudásának hála a Harumija lett a tengeren túli turisták és a külföldi partnert vendégül látó vállalatok számára az első számú választás.
– Néha túl sok a vendég – nevet Mano. – Előfordul, hogy más üzemeltetőknek kell átpasszolnunk őket.

A Harumija az új hajókat már kifejezetten a külföldiek számára rendezi be. A Kacsidoki például elsőosztályú külföldi-barát sétahajó. Tavaly decemberben szerezték be a szokásosnál szélesebb és hosszabb járművet. Az asztal alatti mélyedés lehetővé teszi, hogy a vendég ne törökülésben töltse az utat, a belmagasságot pedig száznyolcvan centire növelték, hogy könnyebben közlekedhessenek a külföldiek a kabinban. A hagyományos papírlámpásokat és a fatetőt egyszerűen lecserélték fehér vitorlára és nagy ablakokra, tovább fokozva azt a benyomást, hogy ez egy nyugati luxus-óceánjáró.
A jelenlegi tulajdonos, Jaszuda Kenicsi nagypapája indította a vállalkozást. Akkoriban még a halászat volt a tevékenység, az első látogatókat a Harumija csak tizenöt éve vezette körbe a tokiói öbölben. Akkoriban jobb üzlet volt a tenger felszínét kiaknázni, mint a mélyét.
A mai jakatabune ugyanúgy néz ki, mint az eredeti hajók 400 évvel ezelőtt. A legnagyobb különbség – eltekintve attól, hogy az énekest és a mesemondót lecserélték karaokéra -, hogy a hajót gázolaj-üzemű motor hajtja. Régen az irányításhoz és a meghajtáshoz elég volt egy farúd.
Tokió éjszakai látképéhez folyamatosan csatlakoznak új ragyogó felhőkarcolók és mesterséges szigetek, de Mano szerint a szamurájok idejében született igazi jakatabune-érzés máig elkíséri a sétahajókat. Sok vendég kifejezetten a Harumija két régi hajóját kéri – alacsony mennyezettel, papírlámpásokkal -, hogy megragadhassák a múlt egy darabkáját.
– Van, aki a régi stílust kedveli – mondja az asszony.