Egy kisfiú testrészeiről és a nagyra nőtt hogyishívjákról

„te külföldi vagy, és a külföldieknek köztudottan nagyobb a „hogyishívjákja”, mint a japánoknak”

A japánokat lenyűgözik a nagy testrészek. Nagy a lábad? Az ilyesmi azonnal megnevetteti a japánokat, és olyanokat mondat velük, hogy „ókí deszu ne?” (jó nagy, ugye?). A japánok saját arcukról is előszeretettel beszélnek, mivel általában nagyobb és kerekebb, mint a kisebb és csontosabb nyugati arcok.

Más helyzetekben a minél nagyobb, annál jobb elve érvényesül – például az orr esetében. Rengeteg japán rajong a nagy orrokért (olvasd csak el Murakami Haruki akármelyik regényét), és mindig jelen van az az általános közérzés, hogy a felkelő nap országának lakói jobban néznének ki hosszabb orral.
De nem ez az egyetlen dolog, amiről lenyűgözve társalognak, ha a nagy testrészekről van szó.
Nemrég átmentem a szomszédomhoz, hogy megnézzem új unokáját. A lánya nemrég babázott le, és az első hónapot a nagymamánál töltötték, a jó öreg japán szokás szerint. A kisfiú a heverőn aludt, egy nagy törölközőbe csomagolva.
Nézd csak, Amy – mondta a szomszédom, miközben kicsomagolta a csecsemőt.
A pici ott feküdt meztelenül, aranyos gőgicsélést hallatva.
Nem gondolod, hogy valami szokatlan rajta? – kérdezte.
Nem, teljesen normálisnak tűnik – feleltem.
Ókí dzsa nai? (Nem nagy?) – reagált.
Mi nem nagy? – érdeklődtem.
Szomszédom rámutatott a kicsi… hogyishívjákjára és kijelentette: „Ókí deszu ne!” (Ugye milyen nagy!).

Nos, ööö – válaszolta, mivel nem nagyon vagyok jártas a babák testrészeiben.
Arra gondoltunk – lépett közbe a lány -, hogy mivel te külföldi vagy, és a külföldieknek köztudottan nagyobb a „hogyishívjákja”, mint a japánoknak, talán meg tudnád mondani nekünk, hogy ez normális lenne-e egy külföldi babán. A nővérem babáinak sosem volt ekkora „hogyishívjákja”.
Nos, öööö – ismételtem.
Atyaisten, azért hoztak ide, hogy megszakértsem a pici férfiasságát! Egyszer és mindenkorra meg akartak győződni róla, hogy minden rendben és úgy vélték, hogy egy külföldi bizonyosan megmondja nekik az igazságot a fiukról – hogy egy nap roppant népszerű lesz, sőt, talán a felnőttek királya.
Megérezvén, hogy egy picit elégedetlenek a „nos, öööö” következtetésemmel, hozzátettem: „ókí ka na” („talán nagy”).
Egy dolog mindenesetre bizonyos: a japánok egyáltalán nem szégyenkeznek, ha nyilvánosan kell a testrészekről beszélgetni. Ezt már sokkal korábban megfigyeltem, mivel gyakran kérdezik meg tőlem japán férfiak, hogy a férjemnek mekkora „hogyishívjákja” van. Ilyenkor csak nevetek egyet válasz helyett, de olyan gyakran kérdezik meg, ami mutatja, hogy rendkívül elterjedt az a nézet, hogy a gajdzsinok ezen a téren jobban el vannak látva.
Az anya és lánya folytatták: „ókí desz ne?”, minden alkalommal nagyobb nyomatékkal kiejtve az első „ó”-t, ami egyre inkább azt kezdte jelenteni, hogy „nnnnagyon nagy”.
Kénytelen voltam megváltoztatni a diagnózist: „talán tényleg nagyon nagy”.
A női testrészek sem számítanak tabunak, egy bizonyos pontig. Találkoztam olyan nőkkel a strandon, akiket korábban még sohasem láttam, és a legelső alkalommal közölték: „Amy, neked nagy melled van” (pedig nem is). Ez valamiféle asszonyok között használatos dicséret.
Rájöttem, hogy szomszédaim korábban már számos szigetlakónak mutatták meg a kicsi felszerelését. Szegény gyerek, úgy fog felnőni, hogy mindenki tud róla mindent. Amerre csak jár, az emberek összesúgnak mögötte: „ez az a gyerek azzal a hatalmas hogyishívjákkal”.
Szomszédom rábólintott, hogy igen, megmutatták már néhány tucat környékbelinek és mindenki ugyanazt a konklúziót vonta le: „ókí”. Nagyon büszke volt az unokájára.
Talán ezért nyomták meg az „ókí” elejét egyre jobban; az „ó” egyre hosszabbá vált, és egyre nyomatékosabb. Amitől eszembe jutott, hogy ez talán már nem is az első „ó” nyomatékosítása, hanem a szó elejére ragasztott „o” előtag, ami a tiszteletet fejezi ki (pl. o-furo – tisztelere méltó fürdő; o-csa – tisztelere méltó tea), vagyis azt jelenti, hogy „tiszteletre méltóan nagy hogyishíjvák”.
Ha láttunk már sintó szertartást, ahol a falloszt imádják és utaztatják körbe-körbe, azt hiszem, ezen sem lepődünk meg túlságosan. Ez a fiú valamikor igen komoly státuszra tesz szert a sintó közösségben – akár ceremóniamester is lehet belőle. Szóval a fiúcska előtt ragyogó jövő áll.
Úgyhogy a szomszédomhoz fordultam és közöltem: „valójában úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon nagy”.

Amy Chavez