Baj van a rendszert megzavaró bogaras külföldiekkel
Japánban a minsuku – hagyományos fogadó – tulajdonosok mindig fejvakarással veszik tudomásul a külföldiek szobafoglalását. Nem mintha nem beszélnének angolul vagy nem szeretnék az idegeneket. Az évek során megismertem néhány minsuku tulajdonost, és megtanultam, hogy a külföldiek tényleg mendokuszai-ok tudnak lenni (azaz gondot okoznak), leginkább azért, mert Japánban járva nem úgy élnek, mint a japánok.
Az igazság az, hogy a japánok oda-vissza vannak a külföldiekért és nagyon szeretnék, ha náluk laknának, csak az a baj, hogy egyfolytában elbitangolnak.
Mi, külföldiek tényleg bitangoló típus vagyunk. Saját óránk szerint bitangolunk a reggelihez, az este hatkor kezdődő vacsorára rendszerint negyed hétkor érkezünk. Minden vagyunk, csak pontosak nem.
Egy japán minsukuban megszállni – ahol adott időpontokban van étkezés vagy fürdő – katonás élmény lehet a számunkra. A minsuku általában családi üzlet, korlátozott létszámú alkalmazottal, ami azt jelenti, hogy a lehető leghatékonyabban kell működtetni mindent. Egy japán vendég számára ez a szervezettség és időbeosztás kész áldás – újabb dologról gondoskodnak helyette, újabb dolog elintézve!
Szóval míg a legtöbb japán szigorú beosztásban él, mi nem tesszük. Mi képesek vagyunk visszaballagni a szobába, csak mert ott felejtettük a fényképezőt, a zsebkendőt vagy a pénztárcát. Elvándorlunk a ruhafogasig és beássuk magunkat a kabátok közé.
A japán vendég ugyanakkor rohan a fényképezőért, már felöltözve jön le a lépcsőn és egy hétre elegendő zsebkendővel rendelkezik.
Nem okoznak kellemetlenséget másoknak, nem váratják meg őket. Még a minsuku üzemeltetőinek sem kell várniuk arra, hogy bevessék az ágyat.
Kétség nem fér hozzá: a külföldiek szeretnek késlekedni. Vacsora után szívesen iszunk egy kávét és csevegünk egy keveset. Még hazánkban is előfordul, hogy hirtelen támadt bűntudattal realizáljuk, hogy a személyzet a lábunk alatt porszívózik, mert szeretne hazamenni, és mi vagyunk az utolsó vendégek – az utóbbi néhány órában.
Egy japán minsukuban mindent óramű pontossággal szerveznek: a személyzetnek időben be kell fejeznie egy tevékenységet, hogy nekiláthasson a következőnek.
A külföldieknek kivétel nélkül különleges kívánságai vannak, legyen az étkezési szokás, vécépreferencia vagy egyszerűen csak azon álmélkodunk, hogy a többi vendéggel együtt kell fürdeni. Végül is semmibe sem kerül megkérdezni, igaz? Téves! Japánban ilyesmit kérdezni azt jelenti, hogy önző dög vagy.
Ha egy külföldi érkezik egy tengerparti minsukuba és közli, hogy nem szereti a halat, azzal alaposan felkavarja a dolgokat. Különösen akkor, ha a személyzet fele az egész napot a nyílt vízen töltötte, hogy megfogja a vacsorát. Marhasültet szeretnél? Halat fogni egy dolog, ám becserkészni egy tehenet egészen más.
Ha egyáltalán nem eszel húst, beleértve a halat, az olyan, mintha vacsorára mennél valakihez, majd közölnéd a házigazdával, hogy csakis szobanövényt fogyasztasz. Mégis hogyan kellene reagálniuk?
Ne érts félre. A minsukuban nem bánják, ha vega vagy. Csak ne áruld el nekik. Borsóallergia? Gratulálok! De egy minsuku nem a Burger King, itt nem játszhatsz mindent a saját szabályaid szerint. Egyél meg mindent, amit tudsz és hagyd meg a többit.
Szóval amikor a külföldiek végre elmennek, a személyzet mélyen meghajolva búcsúzik, ajándékot ad az útra és úgy köszönik meg a látogatást, mint akihez még soha nem érkezett ennyire különleges vendég. Ugyanakkor nem meglepő, ha hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal kísérik a kicsekkolást.
Már ha egyáltalán kicsekkolunk. Mert ezt is lazán tesszük. Hiába van 11-kor az ideje, szinte mindig kifutunk belőle. És persze nem szeretnénk gondot okozni, de itt hagyhatnánk a csomagokat délutánig? És mit gondolsz, nagy gondot okozna, ha utána még gyorsan lezuhanyoznánk?
Amy Chavez