Niszeko – a hópelyhek Mekkája
Tegnap éjjel harminc centit havazott. További harminc centi várható mára. A természet önkifejezi magát.
Míg a helyieket az foglalkoztatja, hogyan szabaduljanak meg a
hóhegyektől, én azon töprengek: vajon miért ilyen vonzó hely a hópihék
számára Japán?
Lehet, hogy ez valami sintó rituálé? Hasonlóan ahhoz, amikor minden
októberben Izumónál gyűlik össze az a rengeteg sintó túlvilági lény az
„Isten-con” alkalmából, talán a hópelyhek is Hokkaidóra utaznak évente
négy hónapra egy összeíró viharkongresszusra. Négy hónap végül is elég
hosszú idő egy hópihének – tovább tart, mint számos moly vagy más rovar
élete.
A niszekói por Szibériában születik a levegő nedvességtartalmából, és
azután válik hópehellyé, hogy megérkezett a japán hegyekbe. Ezen a
ponton az apró cseppek háromféle alakzatot vesznek fel: dendritté,
lemezekké vagy tűkké/oszlopokká válnak. A hópehely -1 és -3 fok között
kristályosodik dendritté.
A dendrit a klasszikus hópehely-dizájnnal készül, csipkés szélükkel úgy
néznek ki, mintha egyfolytában készen állnának a királynő báljára. A
lemezek egyszerűbbek de gyönyörűek, nagyjából úgy néznek ki, mint az
apró alkatrészek tisztítására szolgáló mosógépek csinosabb változatai.
A tű és oszlop olyan, mint egy hosszú szemű rizs, és jóval hidegebb
időben, mínusz öt és tíz fok között születik. Mínusz tíz fok alatt újra
dendritek és lemezek jönnek létre. Úgyhogy láthatod: miközben nincs két
egyforma hópehely, valamilyen szinten mindegyik kapcsolatban áll a
többivel.
A hószaporodás, amit akkumulációnak hívunk különösen erős Niszeko
környékén. Ez egy igen termékeny vidék a hóbébikhez. Ettől lehet, hogy
a hókupacok akkor is híznak, ha láthatóan nem esik friss hó.
Miközben a pihék fáradhatatlanul hullanak, a hóekék hasonló
elszántsággal szívják fel és rakják a teherautók platójára, amik a
városon kívülre hurcolják őket.
Rettenetes sorsnak tűnhet ez egy hópehely számára, aki ilyen messziről
utazott Japánig. A titok azonban a landolásban van. Ha megtanulják,
hogyan kell fákra vagy érintetlen mezőkre manőverezni, minden egyes
pihére nyugodt, meditatív élet vár. A rosszul célzó hópelyhek sajna
megszívják: elég hamar végük, ha egy fűtött autóra, vagy neadjisten
egyenesen egy rotenburo forró medencéjébe pottyannak.
A hóesés bámulására van a japánoknak egy szavuk (ugyan mire nincs
nekik? – a ford.): jukimi. Hokkaidón rengeteg lehetőséged van
jukimizni. Egyik pillanatról a másikra a levegő rendszeresen megtelik
őrjöngő szélrohammal, tűk és oszlopok versengenek a széllel, közben
apró tornádókat létrehozva.
Aztán hirtelen megváltozik a hangulat és a hópelyhek lassított
felvételként lebegnek alá az égből. Az idő megáll, a dendritek lassan
táncolnak, egyik-másik néha megvillan, ahogy cseresznyevirág-sziromként
lassan aláhullik az égből.
A jukimi nem az egyetlen időtöltési lehetőség Hokkaidón. Szorosan a
nyomában ott liheg a rivális „juki-orosimi”, azaz a
„hóeltakarítás-nézés”. Az ember órákon át tudná bámulni, ahogy a
helyiek eltakarítják a havat az életükből.
A turisták is a hószállító dömpereket fotózza. A népek megdelejezve
állnak és bámulják, ahogy a bennszülöttek a tetőkre mászva lehányják a
havat.
A boltosok az üzlet elől lapátolják át az út melletti csatornába.
És felejtsd el azokat a nyamvadt jégvakarókat, amivel más országokban a
szélvédőről kapargatják az égi áldást: errefelé az emberek az autókat
is ásóval meg seprűvel pucolják. Én még a hóekéket is elbűvölőnek
találom, ahogy egyfolytában a várost járják egész éjjel, gyakran hárman
alkotnak egy sort és szünet nélkül havat hánynak.
Szerintem ez az állandó hóeltakarítás vette rá a japánokat Hokkaidón,
hogy olyan ünnepségeket rendezenek, mint a Szapporói Hófesztivál vagy a
Sikocu tavi hófesztivál. A hószobrok a csapadék egyfajta
újrahasznosításaként születnek.
A jégre mindig úgy gondoltam, mint haragos hóra, ez esetben azonban a
jeget háziasították és művészetté változtatták. Egy gyönyörű
jégkompozíció részévé válni – ez lehet minden rendes hópihe álma. Már
ha nem vágynak az örökké tartó életre.
Ez esetben az összes dendrit, lemez és oszlop jobban teszi, ha keres magának Szibériában egy állandóan fagyott talajt.
Amy Chavez