Élj lassú életet – fénysebességgel

Ősz a Siraisi szigeten – a turisták elmentek, a hétvégék biciklizéssel, vitorlázással és spontán sörpartik tartásával telnek.
– Csörr, csörr – közli mobiltelefonom.
– Mosi mosi? – Hide az, aki épp teherhajóját vezeti valahol a tengeren, Oszaka felé tartva.. Három napja van úton.

Szerda este a kikötő mellett álló házamban hallottam, ahogy felvonta a horgonyt.
– Nani sijószuru? (Mit csinálsz?) – kérdi.
– Vitorlázom – felelem. – Holnap délután érek haza.
– Én is – válaszolja. – Reggel érünk Siraisi szigetre és egész nap ráérek. Mit szólnál egy grillpartihoz a házadban?
Feltehetően semmi jót. Útitársamra nézek, aki ugyanarra gondol: a steak
még a fagyasztóban van, tonnányi meló vár ránk, a házban minden a feje
tetején áll, mi pedig csak holnap estefelé érünk haza.
– Naná – válaszolom -, miért is ne? – Az egyezség megköttetett, ezen a szigeten ugyanis minden leáll a barátok kedvéért.
A városi emberek szeretik a szigeti életet „lassúnak” hívni. Azt
hiszem, lassú életről errefelé csak száz év felett beszélhetünk. A
többieknek nincs más lehetőségük, csak az, hogy elfoglaltak legyenek:
mindig van valami, amit meg kell csinálni. A hajókat karban kell
tartani, a zöldségeskertet gondozni kell, a potyogtatós vécékből pedig
ki kell merni a tartalmát.
Ugyanolyan elfoglaltak vagyunk, mint bárki más, csak tudjuk, mikor kell megállni megszagolni egy rózsát – fénysebességgel.
Másnap napnyugta előtt érkeztünk szigetünkre, Hide segít nekünk a
dokkhoz rögzíteni a hajót. Egy táska káposztát, hagymát és fokhagymát
nyújt át.
– Gondoltam, szükséged lehet rájuk. – Megspórolta az utat az áruházba.
Átvágunk az utcán és egyenesen munkához látunk.
– Te felolvasztod a húst, összevágod a krumplit, megfőzöd a tojást és
felszeled a zöldséget. Én előkészítem a barbecue-t és megcsinálom a
krumplisalátát – mondja partnerem. – Ja igen, hívd fel a papot is és
hívd meg.
Telefonálok a buddhista papnak, tudván, hogy vasárnap úgysem ér rá.
Vasárnap szokták ugyanis a családok megrendelni a hódzsi szertartást,
amely során az elhunytakért imádkoznak. Viszont hetek óta tervezzük,
hogy meghívjuk estére, ez tűnt a tökéletes alkalomnak.
– Naná, jövök! – mondta a pap, mivel ezen a szigeten minden leáll a barátok kedvéért.
– Mit hozzak magammal? – kérdezte a szent ember.
– Semmit.
– Ok – értett egyet és azt mondta, minjdárt ideér.
A szigetlakók általában szokatlan időbeosztás szerint élnek. Mivel alig
tudunk előre tervezni, kifejlesztettük azt a képességet, hogy
megragadjuk a pillanat adta lehetőséget.
Közben befut Hide egy sörrel teli habszivacs hűtőtáskával. A pap két
üveg borral és csokielefántokkal érkezik. Hide megragadja telefonját és
áthívja a fiatal rendőrt.
A rendőr szolgálatban van, és kezében telefonnal idegesen érkezik.
Felesége kórházban van és bármelyik pillanatban szülhet. Arra vár, hogy
felhívják a kórházból, hogy indulhat. Pár perc múlva beesik egy újabb
szigetlakó, kezében friss hallal.
Egy óra telt el azóta, hogy kikötöttünk, ám a barbecue máris teljes
sebességgel készül. A szaké csörgedez, a steak-ek sisteregnek, mi pedig
a közelmúlt emlékeiből szemezgetünk: a parti naplemente-bámulásról, az
őszi fesztiválról és a legutóbbi spontán sörpartiról beszélgetünk.
Körbenézek a 30 és 70 közti vendégseregen, akik teljesen más háttérrel
rendelkeznek és azon csodálkozom, hogyan érezhetik magukat ennyire jól
együtt. Talán mert mindenki szereti a vidám együttlétet? Talán.
Talán mert mindenki szereti a sört? Lehet. De valami többnek is lennie kell.
Az egyetlen dolog, ami mindannyiunkban közös, hogy ugyanazon az apró
szigeten élünk a tenger közepén. Ez a mi szigetünk, a mi esténk.
Másnap kora reggel ötkor ébredek arra a hangra, amit egy hajó horgonya
okoz felhúzáskor. Kinézek az ablakon és látom, ahogy Hide hajója
futófényben pompázva Kjúsú felé indul. Két órával később meglátom a
rendőrt. A kórház felé igyekszik – fénysebességgel.

Amy Chavez