Szumo sorozat 2 (Szaku 4)

2. Szumó az õsi Japánban

A III-­VI. századhoz kapcsolódnak azok a régészeti leletek, amelyek a szumó széleskörû elterjedését és a sport új funkciókkal való felruházását tanúsítják. Ezekben az idõkben a vezetõket magas sírhalmokba, úgynevezett kófunokba temették. A tudósok úgy is nevezik ezt az idõszakot, hogy Kófun-­korszak.

A sírdombok feltárása során talált tárgyak között haniva agyagfigurák is voltak, amelyek rikisiket (szumóbirkózó, szó szerint: erõs harcos) ábrázoltak, valamint olyan rituális és hétköznapi használatra szolgáló edények, amelyeken még maradtak szumómérkõzés­jeleneteket bemutató ábrák.

Nyilvánvaló, hogy a szumómérkõzések a temetési szertartás részévé is váltak. Érdekesség az is, hogy az istenséggé vált alapító, Nomi no szukune a császárok temetésekor használt rituális edényeket készítõ fazekasmesterek klánja alapítójának is számít.

Van még néhány más legenda is a császárok jelenlétében vívott szumó mérkõzésekrõl, még az az elõtti idõkbõl, hogy Japán átvette a kínai írásrendszert a VII. század körül.

Az elsõ, történetileg hiteles mérkõzés 642-­ben, a második hónap második napján volt, amikor Kogjoku császárnõ (642­45) összehívta a palota testõreit és az ország válogatott erõs vitézeit (kondei), mutassanak be szumót, hogy szórakoztassák a koreai Paekcse (más források szerint Kudara) udvar követeit. Egyes történészek szerint akkoriban Japán ha nem is gyarmatnak, de mindenképpen a koreai császárság kisöccsének számított (a Koreai-­félszigeten az államiság valamivel korábban alakult ki, mint a japán szigeteken), ezért fogadták a koreai követeket olyan nagy megbecsüléssel.

A késõbbi feljegyzések szerint szumót adtak elõ a császári udvar összejövetelein, beleértve a koronázási szertartásokat is. A tenran­zumót (a császár jelenlétében elõadott szumó) ma is be szokták mutatni, habár más formában.

3. Szumó a korai középkorban

A Nara-­korszakban (710-­794) alakult ki a szumó­szemlélés (szumai­no­szecsie) udvari szertartása. A szumótornákat magában a császári palotában tartották. Szertartássá vált a császárnak és kíséretének megjelenése a díszhelyeken, a birkózók és a bírók bevonulása a küzdõtérre.

A Heian-­korszakban (794-­1185) már rendszeresen folytak a tornák, a császári udvarban többet is tartottak egy évben, de a 7. hónap 7. napján (a mai naptár szerint augusztus elején) volt a legfontosabb torna, ezt a Nomi no Szukune és Taima no Kehaja közötti mérkõzés emlékének tiszteletére rendezték meg ugyanis. Igaz, az idõ múlásával ezt a dátumot már nem vették figyelembe olyan szigorúan.

A birkózókat, akiket akkor szumaibitóknak neveztek, szerte az egész országból válogatták. A toborzók a császári gárda legmagasabb rangú tagjai voltak, akik minden torna elõtt elutaztak Japán legtávolabbi szegleteibe is, hogy kiválogassák a legerõsebb harcosokat, a szumaibitókat.

Ebben az idõben már kialakult a tornák rendje, a mérkõzések és a bíráskodás szabályrendszere.

A torna napján a birkózókat két részre osztották ­ jobb oldalra és bal oldalra (a Császár jobb és bal keze felé esõ részre). Az elsõ szakaszban a jobbosok és balosok csak egymás között mérkõztek. Minden egyes szumaibito körülbelül 20 mérkõzést vívott a torna során.

Dohjó (küzdõtér) akkor még nem volt. A küzdelem egy semmivel sem határolt térségben folyt, és az volt a gyõztes, aki az ellenfelét a földre tudta kényszeríteni. A birkózóknak tilos volt az ellenfél haját megragadni, ököllel ütni a fejét vagy az ellenfelet megrúgni.

A tornagyõztes az volt, aki, akárcsak manapság, a legtöbb gyõzelmet tudta felmutatni. Ha két szumaibitónak ugyanannyi gyõzelme volt, akkor egy döntõ mérkõzésen vívtak meg egymással.

A bírókat akkoriban idzsinek hívták, és õk voltak az egyedüli és legfõbb döntnökök. Ugyanakkor, ha a Császár úgy látta, hogy a mérkõzés végkimenetele kétséges, az õ jelzésére a gárda parancsnoka utasítást adhatott a mérkõzés újrajátszására (torinaosi).

Már ekkor létezett a felkészülés, a startpozíció (neri­ai) és a megismételt kezdés (sikiri­naosi) fogalma. A bíró köteles volt figyelemmel kísérni a birkózók összehangolt startját, és sikiri­naosit elrendelni, ha valaki téves kezdést követett el.

Ebben az idõszakban állt össze a torna rituáléja is, és szabályozták a szumaibitók felszerelését is. A mérkõzéseken a birkózók ágyékkötõben jelentek meg (toszagi), igaz, az nem ismeretes, hogy úgy kötötték­e fel azt, mint ma, vagy egyszerûen csak a derekukra kötötték.

A torna elõtt a Császár szeme láttára történõ bevonuláskor minden szumaibito ünnepi vadászkimonót (kariginu) öltött, a fejére pedig hollószárnyszínû, hegyes végû fejfedõt (ebosi) tett. A jóval késõbbi idõkben a kariginu és az ebosi az udvaroncok ünnepi öltözékének , aztán a szamurájok rendjének köznapi ruhaviseletének elemeivé vált. A modern ózumóban pedig a bírók (gjódzsi) ruházatának alapeleme lett.

A továbbiakban a katonai rend (busi) megerõsõdése és a császári hatalom meggyöngülése az egyes tornák közötti egyre nagyobb szünetekhez vezetett, és a Sóan­korszak negyedik évében (1174) a szumószemlélés mint udvari szertartás utolsó alkalommal lett megtartva. A császári rituáléknak ez a fejezete négy évszázadra le lett zárva.

4. Szumó a feudális Japánban

Az elsõ kamakurai sógunátus (1185-­1392) megalapítása után a szumó mindinkább a harcosok által gyakorolt harcmûvészetté vált. Minamoto no Joritomo (1148-­99), a korszak leghíresebb sógunja nagy szum
órajongó volt, aki a curugaokai Hacsimangú templomnál (ma kedvelt kirándulóhely Kamakurában) egyéb hadgyakorlati formák, mint például a lovas íjászok (jabuszame) versenye mellett a szumót is figyelemmel kísérte. Lehetséges, hogy õ maga is részt vett ezeken a versenyeken.

Jóval ezután, már a Muromacsi­korszakban (1392-­1568), amikor az Asikaga sógunok dinasztiája uralkodott, a Hacsimangú templom körül még speciális papok, szumósokuk is megjelentek. Õk feleltek a szumótornák megrendezéséért. Tökélesedtek a torna szertartásai, a küzdelem és a bíráskodás szabályai és tulajdonképpen ekkor kezdték el lerakni a professzionális szumó alapjait.

A birkózás ezen hadi fajtájával párhuzamosan országszerte terjedni kezdett a népies szumó, amely eredetét a legõsibb rituális mérkõzésekhez vezeti vissza, s amelyet az isteneknek mutattak be áldozatul, hálából a jó termésért.

Japán minden részében rendeztek szumótornákat a betakarítások, építkezések megkezdése vagy hídavatások alkalmából. Az esetek többségében ezek úgynevezett szumóáldozat­bemutatások voltak. A szumaibitók küzdelmei a jó termésért fohászkodó ima részei voltak, vagy éppenséggel rituális hálaadások. Késõbb jótékonysági tornákat is rendeztek, amelyeken út­ és hídépítésre és egyéb társadalmi munkákra gyûjtöttek pénzt.

Ezeken a tornákon parasztok, kézmûvesek, kereskedõk és egyéb köznépek vettek részt. A mérkõzéseket gyakran a városok és falvak utcáin és terein rendezték meg, és ezek megszámlálhatatlan bámészkodót vonzottak. Ezeken a mérkõzéseken nem volt sem dohjó, sem bíró, a birkózók sem viseltek rituális öltözéket. A gyõztes kilétét a legdemokratikusabb módszerrel állapították meg, az lett a gyõztes, aki a földre döntötte ellenfelét, vagy a nézõk közé kilökte azt.

Az Asikaga­sógunátus uralkodásának második felében, az úgynevezett Szengoku Dzsidai (háborúzó tartományok idõszaka, 1467-­1568) idején vált a szumó igazi tömeglátványossággá. Virágzott mind a lovagi, mind a népies szumó. A nagy földesurak, a daimjók igyekeztek egymáson, de még a sógunon is túltenni, fényûzõ, nagyszabású szumótornákat rendeztek váraikban, ezeken több száz szumótori vett részt egyszerre. Egyedül 1568­-ban két hatalmas tornát rendeztek, az egyiken, Omie tartományban 300, a másikon, Kiotóban 1500 szumaibito gyûlt össze.

A birkózók nemcsak nagylelkû adományokat kaptak, de szamuráj rangot is. Továbbá ünnepi kötényt viseltek, amelyre a nagyúr nevét hímezték Egy ilyen támogatás jólétet biztosított, így sok ígéretes rikisi küzdött azért, hogy egy daimjó felfigyeljen rájuk. A ranglista inkább a hûbérbirtok nevét tüntette fel, mint a rikisik valódi születési helyét.

A korszak végén megjelentek a szumótorik elsõ hivatásos egyesületei, ezek a mai hivatásos klubok (heják) elõfutárai voltak. Saját szabályzataik is voltak, de még alacsony volt a létszámuk, 8­10 ember tartozott egy egyesülethez, és anyagilag nagyban függtek a helyi daimjók támogatásától.

5. A szumó aranykora

További fejlõdéséhez a szumó az Edo­-korszakban (1603-­1868) kapott új lendületet, amikor a Tokugava Iejaszu sógun által véghezvitt országegyesítés után Japánban új politikai és társadalmi­gazdasági helyzet állt elõ, amely elõsegítette a kereskedelem, kézmûvesség, a mûvészetek fejlõdését.

Különösen hevesen terjedt ebben az idõszakban a népies szumó. Paraszti közösségek, kézmûves és kereskedõ céhek rendszeresen szerveztek mérkõzéseket és nagy tornákat. A tiszta, lovagi szumó eltûnésének veszélye miatt aggódó sógunátus a XVIII. század elején külön rendeletekkel igyekezett betiltani az utcai szumót. Ez természetesen sikertelennek bizonyult, és néhány év múlva a rendeleteket gyakorlatilag visszavonták. Egy új rendelettel jótékonysági tornáknak külön erre a célra létrehozott helyszíneken való megtartását szorgalmazták.

Ezt a fajta szumót kandzsin­zumónak hívták, utalva arra, hogy azért tartották, hogy adományokat gyûjtsenek a templomok, hidak karbantartására, építésére és egyéb közmunkákra. Természetesen a pénz egy részét a rikisik javadalmazására fordították, akik közül akkoriban sokan róninok (gazdátlan szamurájok) voltak. Idõvel az összegyûjtött pénzt elsõsorban a szumótorik fizetésére fordították.

Az utcai szumóban ugyanakkor korlátozásokat vezettettek be, mert a városok terein és utcáin megrendezett küzdelmek gyõzteseinek eldöntése mindenféle bíráskodás nélkül történt, és ilyenkor gyakran fordult elõ tömegverekedés, sõt, fegyveres összecsapások is a polgárok között.

(Ez utóbbit furcsállom, hiszen fegyvere csak a szamurájoknak lehetett. Vagy vajon õk csaptak össze egymással? ­ valaki, aki hangosan gondolkodik…)

Japán három legnagyobb városában, Oszakában, Kiotóban és az új fõvárosban, Edóban (Tokió) a XVIII. században már léteztek a rikisik professzionális szervezetei, amelyeket a kézmûvescéhek mintájára hoztak létre. Ugyanakkor a szumótoriknak nagyobb társadalmi pozíciója volt, mint a kereskedõknek és az iparosoknak. Mivel többségük katonai környezetbõl érkezett, a birtok nélküli szamurájokkal tették õket egyenlõvé.

A sógunátus engedékeny intézkedésekkel kezdte szabályozni a rikisik szervezeteinek mûködését. A XVIII. század végének jótékonysági tornáin már csak ezeknek a szervezeteknek a tagjai vehettek részt. Ezektõl a tornáktól már közvetlenül vezet a történet a modern szumóhoz.

Ezidõtájt megjelennek a szumómérkõzések megtartására kijelölt külön helyszínek. Ezek elõször négyszög alakúak voltak, késõbb földdel töltött zsákokkal kerítették körbe a mérkõzés helyét. Így született meg a dohjó, amely ennek az õsi sportágnak sajátos látványt adott.

Véglegesen meghatározták a küzdelem elõírásait, a szabályzatot és a tornák rituáléját, megerõsítették a bíráskodás rendszerét, ezek kis változtatásokkal a mai napig is érvényesek. Ugyanekkor kezdték el kialakítani és összehangolni a szumó rangok rendszerét, és megjelent a legmagasabb cím, a jokozuna is.

Az Edo­korszakot méltán nevezik a szumó kialakulása és fejlõdése aranykorának. A hivatásos rikisik tornáit (baso) a XVIII. század végétõl rendszeresen, évente kétszer rendezték meg.

A japán nép életének elválaszthatatlan részévé vált szumó komoly befolyással bírt az ország kultúrájára és mûvészetére. Olyan irodalmi alkotások jelennek meg, amelyekben szumótornákat írnak le, a hagyományos japán színjátszásban, a kabukiban népszerû rikisik a darabok fõszereplõi. A világszerte ismert színes japán metszetek (ukijoe) modorában kialakul egy új mûfaj, a szumoe. A közönség kedvenceinek színes portréi vagy a mérkõzéseket ábrázoló képek még az alacsony jövedelmû japánok számára is elérhetõk voltak, és abban az idõben óriásinak számító példányszámban terjedtek Japán­szerte. A ukijoénak ez a mûfaja a modern ózumóban is él és virágzik.

6. Szumó az új- és legújabb korban

A japán szumónak nagyon nehéz idõszakot kellett átélnie az 1868­-as Meidzsi­restauráció idején, amikor a sógunátus hatalma megdõlt, és visszaállították a császár egyeduralmát, és a politikai színtérre felemelkedett a fiatal burzsoázia.

Majdnem három évszázadnyi bezárkózás után Japán az amerikai hadiflotta fegyvereinek fenyegetése alatt kénytelen volt megnyílni a külvilág számára, és mohón szívott magába minden újdonságot, minden nyugati dolgot.

Japán lendületes modernizációja óriási hatást gyakorolt a születõben lévõ társadalmi gondolkodásra. Az ország kulturális és társadalmi életében megjelenõ sajátos és tõsgyökeres japán jelenségek támogatóit nagy hangon retorgrádoknak és reakciósnak kiáltották ki. A szumó is heves támadások össztüzébe került. A haladás legbuzgóbb japán hívei egyenesen azt követelték, hogy törvényi úton tiltsák be a szumót, mint a feudális korszak csökevényét.

A szumó elveszítette mecénásai támogatását. A hivatásos klubok (heják) és a rikisik egész hada megélhetés nélkül maradt. A legnépszerûbb birkózók arra kényszerültek, hogy kiegészítõ jövedelem után nézzenek. Így például, a Tokióvá átkeresztelt Edóban a szumószövetség határozata alapján önálló tûzoltóegység alakult, amelyben 56 rikisi dolgozott hõsiesen.

A válságot az össznépi szeretet és maguk a szumótorik erõfeszítései küzdötték le. A szövetséget átalakították Tokiói Szumószövetséggé, amely az általános demokratizálódás befolyása alatt néhány haladó változtatást vittek a tornák szabályzatába. 1873-­ban megengedték a nõknek, hogy látogassák a mérkõzéseket. A nõk azonnal lelkes szurkolókká váltak, és segítettek visszaállítani a szumó elmúlt dicsõségét.

A legõsibb japán küzdõsport jövõjéért folytatott harcnak a Császár vetett véget. Az õ legmagasztosabb enge­délyével, 1885-­ben az Enrjokan csarnokban Õfelsége jelenlétében bemutató szumótornát rendeztek. Ily módon a Császár alattvalói emlékezetébe idézte a szumószem­lélés szertartását és világosan értésre adta, hogy a szumó az õ érdeklõdési körébe tartozik.

Egészen a második világháború kezdetéig a szumó mindenféle válság nélkül fejlõdhetett, végérvényesen kivívta az egész nemzet szeretetét és támogatását, a császártól a legegyszerûbb emberig.

Ebben az idõszakban több fontos esemény történt. Tokió Rjógoku nevû kerületében 1909­-ben szumócsarnok épült. Ettõl kezdve minden tokiói basót itt, a Kokugikanban rendeznek meg. 1927­-ben a területi szumószövetségek egyesültek, létrejött Nagy­Japán Szumószövetsége, amely kereskedelmi szervezetté, vagyis kifejezetten professzionálissá vált.

Az ózumó legnépszerûbb alakja ekkor Hitachiyama jokozuna volt, aki a legfelsõ ­ makuucsi ­ osztályban való szereplésekor kimagasló eredményt ért el: gyõzelmeinek és vereségeinek aránya 150­-15 volt. Az õ erõfeszítéseinek köszönhetõen új szabályzat született, ami a rikisik társadalombeli viselkedését írta elõ. Ennek megfelelõen a szumótorik a nyilvánosság elõtt kötelesek voltak mindig szigorúan és szépen felöltözve, rangjuknak megfelelõ kimonóban megjelenni és lovaghoz méltó fegyelemmel és udvariassággal viselkedni. Hitachiyama széleskörû felvilágosító tevékenységet is folytatott, minden lehetséges módon népszerûsítette a szumót, nemcsak Japánban, hanem a határokon túl is. 1907­-ben látogatást tett az USA­ban, ahol Theodore Roosevelt elnök is fogadta. A jokozuna számos bemutatót tartott itt.

A szumó fejlõdésének jelentõs mérföldköve volt 1928, amikor megkezdõdtek a tornák élõ rádióközvetítései. A mérkõzések lefolytatásában hoztak néhány új szabályt: a dohjóra felfestettek két fehér csíkot, avagy startvonalat (sikiri­szen), magát a kört pedig egy kicsit megnövelték: 13-­ról 15 sakura (kb. 4 méterrõl 4,55 méterre). A bírók létszámát megnövelték: a dohjón álló bíró, a gjódzsi és a négy oldalbíró, azaz simpan mellé adtak egy fõbírót, a simpancsót. Ezeknek az újításoknak köszönhetõen a szumótornák jóval dinamikusabbak és látványosabbak lettek.

A háború elõtti években jelent meg az ózumó legfényesebb csillaga, a Nagy Jokozuna, Futabayama. A szumó csúcsára 1936­-ban felkapaszkodva, Futabayama három év folyamán nem talált legyõzõre. 69 egymás utáni mérkõzésen gyõzött és sorozatban öt tornát nyert meg. 1939 márciusában, a három diadalmas évet követõ elsõ, Akinoumitól elszenvedett vereség másnapján minden japán újság különszámot jelentetett meg és ezek hatalmas példányszámban fogytak Japán­szerte. Ez egy össznemzeti ügy volt, sokkal jelentõsebb az emberek számára, mint a kabinet lemondása.

1941­-ben megkezdõdött a csendes­óceáni háború, és az ózumó, akárcsak sok minden más Japánban, öt hosszú évre megszûnt létezni.

A háborút követõ években a szumónak megint nehéz megpróbáltatásokon kellett átesnie. A demokratizálódás új hullámának csúcsán az ország modernizálásának leghevesebb hívei ki akarták ebrudalni a japán nép õsi kincsét. De, mint egy évszázaddal ezelõtt is, az emberek ragaszkodása, szeretete
és a japán társadalom felsõ köreinek figyelme megmentették a szumót.

Már 1946 tavaszán megrendezték az elsõ tornát Tokióban, 1947­-ben pedig a demokratikus haladás befolyására az ózumóban egy sor átszervezés történt. Néhány változtatás történt a basók megrendezésében, számukat háromról hatra növelték (és így már nem csak Tokióban rendeznek tornákat, hanem Oszakában, Nagojában és Fukuokában is).

A hatvanas évek közepétõl a Japán Szumószövetség külföldre is szervez bemutató tornákat, legutóbb 1998­-ban jártak a két felsõ osztály tagjai, a szekitorik Ausztráliában és Kanadában, és most már igencsak aktuálissá vált egy újabb európai turné is.

Bandey