Megjelent a Szaku #24!

Nyálcsordító pvc – mûanyag étel­má­so­latok a kirakatban

A látvány a lényeg, tényleg

Nagao Fumijosi az uszonyánál fogva e­me­li fel a fõtt halat és ügyes mozdulattal a tá­nyér­ra fordítja, a már ott tartózkodó reszelt dai­kon (jégcsapretek) és más köret enyhe ráz­kó­dását okozva. A tányér többi részét kü­lön­féle, négyesével csoportosított szasimi (nyers hal) darabkák töltik meg.
– Egy kicsit talán magasabb kellene – véli az 54 éves férfi, azzal megragadja a hal hát­­u­­szo­­nyát és feljebb tolja pár centivel. – De lehet, hogy a daikont kicsit odébb kell pakolni. A fo­gás élethû megjelenítése gyak­ran okoz gon­dot. A megrendelõ mindig azt sze­ret­­né, ha a má­so­lat olyan jól nézne ki, mint az eredeti. Vagy még jobban.
A halat mûanyagból – hogy egzakt legyek, po­li­vinilkloridból, azaz pvc-bõl – készítették egy olyan helyen, ami távolról sem em­lé­kez­tet egy étteremre – sokkal inkább egy vegyiáru-bolt­ra. Nagao cége, a Nagao Soken olyan mû­a­nyag ételeket gyárt, melyekkel számtalan ki­ra­kat­ban találkozhatunk a japán éttermek be­já­ra­tánál.
A munka eredménye egy, az igazi ételekre meg­szólalásig (megszagolásig) ha­son­lí­tó ter­mék, ám ennek ellenére a bolt tá­vol­ról sem emlékeztet egy konyhára: gu­mi­szerû szi­li­konkupacok sorakoznak az e­gyik ol­dalon, mindenféle festékkel teli mo­so­ga­tós­fla­konok tucatjai a másikon, dobozok, zöld­sé­gek nevével az oldalukon, vegyszert tároló be­fõt­tesüvegek mindenfelé.

Sabolc naplója XIX.

1996. augusztus 25, vasárnap

7. nap
Beppu-Yanagigaura-Moji-Shimonoseki-Siraishi-Mihara (vonat)

Elõzõ nap áttekintettem a lehetõségeimet. Meg­lehetõsen elegem volt ebbõl a túráz­ga­tás­ból: csúnyán elfáradtam, maga a bringázás messze nem volt olyan vidám, mint szerettem volna, meg egyáltalán, egyedül nem volt túlságosan mókás az egész. Meg eléggé le is ron­gyolódtam, elkoszolódott szinte az összes ru­hám (túl sokat nem hoztam, az igaz).
Szóval az egyik lehetõség az lett volna, hogy ugyanazzal a komppal sutty, visszamegyek, ezúttal egészen Kóbéig. Ez remek ötletnek lát­szott, alhattam volna a kompon, aztán Kó­bé­ból bõ fél nap alatt haza, csakhogy a komp több, mint tízezer yenbe került volna. Kicsit túl sok.
A kettes számú ötlet az volt, hogy jó, men­jek csak Shikokura vissza (Kyúshúról egyéb­ként csak csúnya nagy kerülõvel lenne vonat), az nem olyan drága, próbáljak meg eljutni Koo­chiig, az úgyis rajta van a listámon, aztán on­nan haza vonattal. Ez nem hangzott volna rosszul, csak a térképpel való konzultálás után kiderült, hogy egy több, mint 1000 mé­te­res hegyet kéne megmászni útközben (Matsu­yama-Koochi úgy 120 km), és nincs az a sportlötty, amivel én ezt szívesen meg­ten­ném.
Maradt a harmadik, amihez nem fûlt túl­sá­go­san a fogam, de még mindig a leg­ki­sebb rossznak számított. Két nap alatt ha­za­vo­na­toz­ni, ugyanis egy nap alatt nem le­het sze­mély­vo­na­tok­kal ha­za­ér­ni Beppuból Ma­tsu­mo­tóba, lévén körülbelül 1100-1200 ki­lo­méter. Úgyis volt még két „18 kippu”-m, el is kellett volna használni õket szeptember 10-ig, Két teljes nap viszont nem kellett: az állo­má­son a menetrenddel való konzultálás után kiderült, hogy elég a 14:09-es vonattal el­in­dulnom. Maradt tehát úgy négy óra pok­lokat járni. A poklok ugyanis nem Beppu kö­zepén vannak, hanem jóval arrébb vannak, egy Kannawa nevû negyedben. (Ez még egy szó, amit véletlenül sem olvastam volna így. Vas­kerék, azt jelenti, önmagában, ha nem hely­név, feltehetõen valóban tetsurin-nak is olvassák, de ez a Kannawa valami enyhén szól­va is rendhagyó olvasat. Kana olvasata még éppen lehetne az elsõ kanjinak, de hogy hosszú n-nel…)
Szépre fordult az idõ is. És sikerült újabb két­ezer yent spórolni, merthogy ennyibe ke­rült volna a nyolc pokol, én viszont kaptam egy speciális belépõt, mint újságíró. Pedig nem is néztem úgy ki, de eddigre már egé­szen jól begyakoroltam a szöveget, hogy én egy speciálisan hülye újságíró vagyok, aki bi­cik­lin járja végig Shikokut és Kyuushuut.
Nem fogom itt most részletesen leírni mind a nyolc poklot, nem is érdekes mind a nyolc. Dave Barry meglehetõsen aprólékosan be­számol róluk. Pokolnak különben azért hív­ják õket, mert a buddhista pokolképnek egé­szen jól megfelel egy ilyen gõzölgõ, for­tyogó, gejzír/forróvizes tó.

Minden napló véget ér egyszer

Ide most az utasítás szerint mindenféle kedves-bús búcsúzkodást kellene írnom egy oldal terjedelemben, megható szavakat az elmúlásról, de igazából nem nagyon akaródzik. Jó buddhista tudja, hogy minden dolgok, így a napló is véget ér egyszer.

Érdekes dolog ám így az ember saját nap­ló­ját, amit eredetileg csak azért kezdett el írni, hogy ne kelljen harminc embernek ugyanazt meg­ír­nia levélben, nyomtatásban látni. (Ki­csit kevésbé érdekes rájönni, hogy a napló leg­e­le­je több mint tíz évvel és vagy harminc ki­ló­val fiatalabban íródott.) Aki ismer, tudja, hogy eléggé extrovertált vagyok; mégis, azért akadtak benne személyes dolgok rendesen, de talán éppen ezért kedvelte, már aki. Mert­hogy állítólag igen. Többen is.
Nem titok, elõször kissé vonakodtam a fel­ké­réstõl. Az elmúlt években különféle o­kok miatt távolabb kerültem Japántól és a ja­pánoktól, az idõ nagy részében i­dült mun­ka­holizmussal foglalkoztam, és leg­in­kább min­denki másra igyekeztem fog­ni, hogy nem járok túl sokat társaságba, agyon­dol­go­zom magam, és persze jól meghíztam. Mára meg­lehetõsen kevéssé hasonlítok arra a fia­tal­emberre, aki élete nagy lehetõségeként – legszebb éveiben – nekirontott Japánnak és rettentõ igyekezettel, bumfordi vízi­bö­lény­ként, de azért belül õ
szinte tisztelettel igye­ke­zett felfedezni mindenféle részét ennek a tá­vo­li országnak.
Végül is mégsem bántam meg, hogy meg­je­lent a napló. Tömegével ugyan nem ér­kez­tek a rajongói levelek, csak Fõcerk. úr biztosított újfent és újfent afelõl, hogy állí­tólag kedvelik a naplót a T. Olvasók; de ami­kor idén szeptemberben, vagy öt és fél év kihagyás után visszamentem kendózni – a történelmi hûség kedvéért tegyük hozzá: öre­gen, kövéren, csámpásan és bénán –, ak­kor nem ezer idegen, hanem egy sor fiatal kö­zé ke­rül­tem, akik lelkesen, ismerõsként, mi több, számomra érthetetlen tisztelettel fo­gad­tak. Már ezért megérte.
És persze még sokkal jobban megérte, ha bárki, akárhol is talált olyan részt a nap­ló­ban, ami kedvet adott neki ahhoz, hogy meg­is­merje jobban ezt az érdekes országot, vagy ép­pen segített neki abban, hogy kijusson, vagy ha már kint van, hogy jobban feltalálja ma­gát. Remélem, a naplóból az derült ki má­sok­nak is, hogy rengeteg felfedeznivaló van ebben az országban, jut is, marad is, a lényeg, hogy legyünk valóban nyitottak rá… én a magam részérõl annyira nem kedvelem a „nézd már, milyen hülyék, két bottal esz­nek” típusú világjárást. Õszintén kívánok sok sikert mindenkinek a felfedezéshez, le­gyen akár három nap, akár három év, amit Ja­pán­ban tölt.