Eszedbe ne jusson Japánban meghalni – nem éri meg
Veterán gajdzsinként – 28. évemet taposom a felkelő nap országában – lenne egy egyszerű tanácsom az idelátogató turisták számára: semmi pénzért ne halj meg itt! Egyáltalán nem élveznéd.
Persze nem a végső úticélra vagy az örök vizekre evezésre céloztam. Ha jobban belegondolunk, Tokió vagy Oszaka éppoly jó hely a meghalásra, mint Tahiti vagy Maui. Azokban a percekben az ember úgyis a pillanattal lesz elfoglalva, a környék bizonyára kevésbé izgatja.
Ami miatt én óvni próbállak az egzitusz japonicától, az a számla.
Igaz ugyan, hogy én még egyszer sem haltam meg – bár egyes olvasóimnak könnyen támadhat ez a benyomása, ha írásom színvonalából következtetnek egészségi állapotomra -, viszont négy napig éltem egy igazi japán hullával. Ez talán feljogosít arra, hogy szakértőnek valljam magam a témában, különösen azokban a részekben, amikor fizetni kell.
Országtól függetlenül elmondhatjuk, hogy a temetkezési vállalatok ritkán ostromolnak kedvezményes ajánlatokkal. Mark Twain egyszer azon elmélkedett, hogyan ugrik egy sima fadoboz ára az egekbe, csak mert belepakolnak egy hullát. Amikor anyósom tavasszal eltávozott közülünk, teljesen felkészületlenül ért, milyen rettenetes mennyiségű pénz válik füstté szegénnyel.
A nagymama – a mindig jókedvú asszony, aki az elmúlt nyolc év során otthonunk kedélyes tagja volt – elment. Hosszú sírás után feleségem elkezdte felhívni a család tagjait, miközben én a holttest mellett ültem és arról motyogtam, milyen jól nézett ki, milyen meleg az idő és hogy milyen pocsék vője voltam. Esküdni mernék, hogy fintorgott hozzá.
Nejem azzal szakított félbe, hogy bejelentette: az összes szükséges hívást lebonyolította, beleértve a temetkezésieket.
Senki nem tudja jobban a temetkezési vállalkozóknál, hogy a halál nem tart szünetet senki kedvéért. Mégis, egy pillanat alatt itt termettek: két férfi nyomult a lakásba, ajándékkal. Ami közelebbről egy nagy zacskó jégnek bizonyult. Nagyi valószínűleg másra sem vágyott. A szokásos oda-vissza bemutatkozás, az elhunyt tiszteletére tartott röpke főhajtás és ünnepélyes jégpakolás után visszatértünk a nappaliba, hogy megbeszéljük a részleteket.
Percek alatt kiderült, miért voltak ketten: egyikük volt a „jó temetkezési vállalkozó”, a másik a „rossz temetkezési vállalkozó”.
A jó temetkezési vállalkozót teljesen lesújtotta a nagymama halála. Szerányem elém nyújtotta a cég katalógusát, benne három temetési csomaggal, amiket magamban „nagyon drága”, „az előző duplája”, és „Tutankamon is megirigyelné, legalábbis ami az árát illeti” cimkékkel láttam el.
A férfi szerencsére megnyugtatott: „Ne aggódjon a költségek miatt. Kidolgozunk egy olyan megoldást, ami megfelelő színvonalú, és még a pénztárcája is elbírja.”
– Így van – szólalt meg a rossz temetkezési vállalkozó. – De tudnia kell, hogy azokhoz, akik az első csomagot választják, az elhunytak gyakran visszajárnak kísérteni. És persze elvesztik összes barátjukat, csak mert ennyire takarékosak voltak. Na nem mintha mi bárkinek is elmondanánk… – tette hozzá. Akkora hangon, ami majdnem felélesztette a nagymamát, de arra legalábbis alkalmas volt, hogy az összes szomszéd meghallja.
Végül „az előző duplája” csomagnál kötöttünk ki. Ezután jöttek a további lehetőségek.
– Egy apróság – fordult hozzám a jó temetkezési vállalkozó -, szeretné, ha az elhunyt portréját feldíszítenénk virágokkal?
Megkérdeztem, mi a különbség.
– Harmincezer jen – felelte a rossz temetkezési vállalkozó. – És az, hogy csak a virággal borítottak jutnak a mennybe. Ez alapvető eszkatológia.
Megrendeltük a virágokat. Kiderült, hogy a csomag nem tartalmazza a halottas kocsit. Magam elé képzeltem, ahogy bánatos arcú nejem és én végigcipeljük Tokión a nagyi koporsóját, és azt mondtam: „Persze, a halottas kocsi kényelmesnek hangzik.”
– Nagyszerű, nagyszerű. És sofőrt is kérnek hozzá?
A sofőr nem volt része a csomagnak. A neki fizetendő honorárium sem. A krematórium összes többi dolgozójának honoráriuma sem. A temetési rágcsálnivalók sem, amit az eseményre várakozó család fogyaszt a krematórium előtt. Kiváncsi vagy, mi a különbség a temetési és a sima, hagyományos süti között? Pontosan 300 százalék.
De mindezt a nagymamáért tettük, így hát ezerszer is igent mondtam. Végre a rossz temetkezési vállalkozó is elmosolyogta magát. De csak hogy megkérdezze:
– Hogyan szeretnék a dns-ét? Ebben a ragyogó karkötőben, vagy inkább ebben az ízléses nyakékben? – A jó temetkezési vállalkozó fényképeket mutatott.
– Dns? – húztuk fel a szemöldökünket. – Ez azt jelenti, hogy… klónozhatjuk a nagyit?
– Sose lehet tudni. A világ fejlődik, egy nap még hasznos lehet, hogy van magánál egy kevés anyósa dns-éből.
Már vártam, hogy előrántanak egy prospektust, amiben milliónyi apró nagymama-másolat látszik. Az elhunyt pelenkáit nem is lehetett volna jobban hasznosítani, mégis ellenálltunk a kísértésnek: nem kértünk a dns-ből.
– Nem tehetik: része a csomagnak.
Na ekkor döntöttem úgy, hogy inkább átsétálok a nagymamához. Vele legalább intelligens beszélgetést lehetett folytatni.
Feleségem végül újabb extrákra bólintott. A vállalkozók megkegyelmeztek és megígérték, hogy holnap visszajönnek – még több szárazjéggel… És talán néhány további költséggel.
Hogy mekkora volt a végösszeg? Fogalmazzunk úgy, hogy elrepülhettem volna belőle Tahitira, Mauira és Palm Springsbe, hogy ott haljak meg a lehető legnagyobb pompában.
– Emlékeztess majd – mondtam a feleségemnek -, hogy ne haljak meg Japánban. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Azt hiszem, ez a japán kultúra azon része, amit kihagynék.
– Csitt! Ez nem a megfelelő pillanat, hogy a költségeken rágódjunk. Anyám is ezt mondaná.
A nagymama viszont türelmesen viselte viccelődésem, ugyanúgy, ahogy életében is tette… és nem fűzött hozzá megjegyzést.
Thomas Dillon
Japan Times