Dönteni vagy nem dönteni – ezt nem lehet megválaszolni
A nyugatiak gyakran a japánok szemére hányják, hogy lassan hozzák meg a döntéseket. Erre már kora gyerekkoruk óta tréningezik őket, hiszen minden kis japánt szégyellősségre kondicionálnak. Megkérdezed például a kis Tarót:
– Melyiket szeretnéd? A piros cukrot vagy a kéket?
Taro nem fog felelni, ugyanis a japán gyerekeknek soha nem kell döntést hozni.
– Hazukasii deszu! („Olyan félénk!”) – magyarázza Taro anyukája alig leplezett büszkeséggel, láthatóan teljesen elégedetten fia viselkedésével. Még néhányszor elismétli, hogy hazukasii. Amikor itteni felnőttek beszélgetnek gyerekekkel, mindig elismerően mondják a szülőknek, hogy „hazukasii deszu ne” („félénk, nem igaz?”). Ha legközelebb látsz egy japán anyukát a gyerekével, próbáld megszámolni a hazukasii-kat. Fogadni mernék, hogy számuk néha többszázra rúg. És akkor még nem beszéltünk az ikrekről.
Nem csoda hát, ha a japán lurkók olyan félénkek – állandóan erre biztatják őket. Miközben a kisfiú mosolyog és anyukája szoknyájába fúrja az arcát, rájövünk: az életben nem fogjuk megtudni, melyik cukrot szereti Taro: a pirosat vagy a kéket.
Ezek után nem ért meglepetésként, amikor angol tanítványaim az egyetemen, ahol dolgozom teljes 90 percig tanakodtak azon, mi legyen a házi feladat témája. Nem azt mondom, hogy közben semmit sem csináltak az osztályban: keményen megdolgoztak azért, hogy eldöntsék: nem döntenek sehogy.
– A következő feladatotok az lesz, hogy írnotok kell egy 500 szavas esszét – mondom nekik.
Az osztály rám néz – a diákok arcán rettenet. Szinte látom, ahogy kinő a fejükből a sok kérdőjel, mint a képregényekben.
– De nekem nincs miről írnom – mondja az egyik tanítványom.
– Nekem sincs – mondja egy másik.
– Nekem sincs.
– Nekem sincs.
– Nekem sincs – kapom sorban a válaszokat.
– Mi a helyzet egy tengeren túli nyaralással, vagy a délutáni részidős munkáddal? – javaslom.
– Ez jó ötlet – mondja egyikük. Egy másik diák a radírjával játszadozik, társa pedig micimackós ceruzáját bámulja, miközben odasúgja a mellette ülőnek: Puu-szan kavaii, ne? („Milyen aranyos Micimackó!”)
– Milyen témát választottál? – kérdezem tőle.
– Passz! – feleli, mintha egy tévés vetélkedőben ülne.
Inkább visszamegyek ahhoz a diákhoz, aki ígéretesen vágott neki saját témájának. Szabadkozik:
– Nem tudom eldönteni, hogy a tengeren túli nyaralásról, vagy a részidős munkámról írjak. Dó sijó ka na?
Végül hirtelen egy diák feje fölött felkiáltójellé egyenesednek a kérdőjelek, és kiböki:
– Muzukasii! („Nehéz!”)
Látom, ahogy a szövegbuborékokban vörösen, félkövér szedéssel lüktet a muzukasii, méghozzá villámokkal körülvéve.
Elkeseredetten fonja össze karját és eltakarja az arcát. Egy másik diák megpendíti a „muri”-t („lehetetlen”), olyan ábrázattal, hogy automatikusan a fülén kipöfögő gőzfelhőket kezdem keresni.
Meg tudnám írni a horoszkópjukat:
Vízöntő – Kemény nap elé nézel, döntéseket kell hoznod.
Halak: Minden döntést halassz holnapra, különösen a kisebbeket.
Mérleg: Óvakodj azoktól a döntésektől, melyek az egész előtted álló hetet meghatározhatják.
Bak: Kerüld el azokat az embereket, akik rá akarnak venni, hogy döntéseket hozz.
Visszasétálok ahhoz a lányhoz, aki egész jól haladt az elején. A nyaralásáról írt, sőt, már el is készült az első bekezdéssel.
Közben a micimackós ceruzát rágcsáló lány Disney matricákat kezdett ragasztani elektronikus szótárára.
– Kavai, ne? – fordul barátjához. Kiváncsi leszek, hogyan néz majd ki a lány kerekes bevásárló szatyra, ha nyolcvan éves „obaa-csan” lesz.
Végre megszólal a csengő. Kilencven perc telt el, és egyetlen döntést sem hoztunk! Illetve egyet mégis. Odafordulok a lányhoz, aki megírt egy bekezdést. Most azonban egy hófehér lap felett töri a fejét.
– Mi történt – kérdem meglepetten.
– Mégis inkább a másik témáról írnék – feleli.
Ekkor láttam be, hogy az egész osztály sikeresen elkerülte a döntéshozatalt.
Amy Chavez