A legeslegutolsó tisztelettétel

Két nappal később a gyászoló otthonában jöttünk össze, ott, ahol a hideg szoba közepén egy dobozban ott feküdt maga az elhunyt is. A ceremónia után mind fogtunk egy virágot és a test köré helyeztük őket, utolsó tiszteletet adva a halottnak. Koporsóhordozók nem voltak, csupán egy szem fehér kesztyűs férfi, aki elektromos dobozemelőjével helyettesítette a teljes kiszolgálószemélyzetet. Ahogy az elektromos szerkezet a halottaskocsira emelte a testet, mindenki még egyszer meghajolt az elhunyt felé…


Szómagyarázat

bucudan – Az elhunytak emlékének tiszteletére emelt kis szentély a lakásban. Gyakran találjuk az oltár előtt a napi felajánlott zöld teát, rizst, égő füstölőt.
hasivatasi – A hasi=pálcika, a vatasit pedig a vataszu szóból képeztük, jelentése átadás, átnyújtás. (Ne keverd össze az “én” jelentésű “vatasi”-val.) A szó tehát valaminek az átadását jelenti, méghozzá pálcikával történő átadását. Ezt a kifejezést egy temetési szertartásra használják.
nodobodoke – Ádámcsutka (a nodo torkot jelent).




A legeslegutolsó tisztelettétel



Amikor Kazuko szomszédom reggel nyolckor belépett a genkanomba, rögtön tudtam, hogy valami baj van. Kazuko asszony soha nem jön át hozzám reggel kilenc előtt.

– Amy, meghalt a főbérlőd – jelentette be.

Nakagava asszony 84 éves korában kezdte meg “az örök semmittevést”, ahogy a helyiek mondják. Máris elkészült róla egy beállított fotó: a feje és a kimonója látszik rajta, és alkalmas arra, hogy elhelyezzék a bucudan felett már halála napján. Sosem értettem meg igazán ezt a szokást, de ez hamarosan meg fog változni…

Két nappal később a gyászoló otthonában jöttünk össze, ott, ahol a hideg szoba közepén egy dobozban ott feküdt maga az elhunyt is. A ceremónia után mind fogtunk egy virágot és a test köré helyeztük őket, utolsó tiszteletet adva a halottnak. Koporsóhordozók nem voltak, csupán egy szem fehér kesztyűs férfi, aki elektromos dobozemelőjével helyettesítette a teljes kiszolgálószemélyzetet. Ahogy az elektromos szerkezet a halottaskocsira emelte a testet, mindenki még egyszer meghajolt az elhunyt felé.

Ezután mindenki felszállt a buszra, amely menetrend szerint elvitt minket a krematóriumba. Ott megnéztük, ahogy ismét rápakolták a halottat a test súlya alatt furán nyögő elektromos valamire. Újabb meghajlások. Követtük az épület belsejébe, ahol újra összegyűltünk egy röpke imádság erejéig és ismét utolsó tiszteletünket tettük az elhunyt irányába, immár a szállításra használt láda ablakán keresztül vetve rá utolsó pillantást. Újabb meghajlások.

Megintcsak követni kezdtük a zümmögő ládát, ezúttal egy nagy csarnokba, ahol nyolc liftet számoltam össze. Az egy fős kiszolgálószemlyzet megállt a “Nakagava” feliratú lift előtt (a felirat az elektronikus kijelzőn volt olvasható, persze kandzsival írták). A terem hátsó részében álltunk, a közvetlen hozzátartozók pedig a lift közelében csoportosultak. A liftajtó kinyílt, a dobozt betolták. Egy utolsó ima, egy utolsó meghajlás. Utolsó, utolsó tiszteletadás.

Az alkalmazott behunyta szemét, mély lélegzetet vett és hátborzongató rikoltást küldött az égre, miközben mi meghajtottuk a fejünk. Mikor ismét felnéztem, a liftajtó már zárva volt. A legidősebb fiú megnyomta a gombot és mi mind megfordultunk, hogy elhagyjuk a helyiséget.

Ja nem, nem hagytuk el – vártunk. És amíg vártunk, megebédeltünk.

Egy magánszobában ettünk, melyből csodálatos kilátás nyílt egy zen sziklakertre. Negyedóránként megszólalt egy hangszóró és bejelentette, hogy a hamvasztás befejeződött.

Amikor elhangzott a Nakagava név, betereltek bennünk egy újabb szobába, amelynek közepén egy kőasztal állt, a sütögetéstől még melegen. Nakagava szan, nos, ő eltávozott. Kivéve egy kupac csípőcsontot.

– És most bemutatom önöknek az egyes testrészeket – szólalt meg a fehér kesztyűs alkalmazott, miközben gyászos mozdulatokkal körözött a maradványok felett. Mindannyian az asztal köré gyűltünk, mintha csak egy múzeumi darabot akarnánk megbámulni. Ahogy az alkalmazott megmutatta, hol volt a fej vagy a lábak, kis közönségünkből lelkes óóóók és ááááák szakadtak ki, ahogy fejcsóválva érdeklődést tettettek. Alig maradt ép csont, de a fehér kesztyűs nagy szakértelemmel osztályozta szét őket különböző csoportokra.

Aztán felszólították a két fiút a hasivatasira, vagyis hogy közösen helyezzék az első csontokat az urnákba a külön erre az alkalomra készült nagy evőpálcikákkal. Mindannyian részt vettünk egy-egy körben, egy-egy újabb csontot helyezve az urnába. A legutolsó csont a nodo-bodoke, vagyis az ádámcsutka volt, amelyet egy díszes dobozkába helyeztek.

Miután megvoltunk a formaságokkal, a gyászolók még elidőztek egy darabig a csontok felett és a pálcikákkal kalandoztak a maradványok közt.

– Nézd ezt a nagyot! – mondja lenyűgözve az egyik idősebb hölgy. Mindenki érdeklődni látszott a megjelölt nagy csont iránt, azon tűnődve, hogy vajon melyik testrészé lehetett néhány perccel ezelőttig.

Az biztos, hogy nem akarom, hogy barátaim és a családom így piszkálja a csontjaim, miután meghaltam. Azt sem szeretném, ha így emlékeznének rám – csupa csípőcsontként. Ez valahogy nem a legjobb kép valakiről, aki eltávozott. Na ezért készítik el azt a “temetési fotót” és inkább azt akasztják a házi szentély fölé.

Amy Chavez

Kapcsolódó bejegyzések