A tea útjának története I.
A történet szépen illusztrálja a kapcsolatot Bódhidarma, a buddhizmus és a zöld tea között. Ez alapján feltételezhetjük, hogy el?ször a kínai templomokban fogyasztották a frissít? italt.
A teacserjét már kétezer évvel ezel?tt is termesztették Kelet-Ázsiától egészen a kelet-indiai Assam vidékig. El?ször a Selyemút mentén terjedt el. Akkoriban a teát úgy ismerték, mint frissít? és kimerültség ellen ható gyógyitalt.
A Csang-dinasztia idején (618–907) Japán követeket küldött szárazföldi szomszédjához, hogy eltanulják a kultúrát és a hagyományokat. A „kulturális csereprogram” legf?bb támogatója Sótoku herceg (Sótoku taisi) és Szuiko császárn? voltak. Mindketten Kínába küldték Kóbó Daisi szerzetest (774-835), aki kés?bb megalapította a Singon buddhista szektát. A szerzetes fekete tealevelekkel tért vissza a szigetországba, ám az általa meghonosított gyakorlat szép lassan kiveszett. Kés?bb, 1191-ben egy Eiszai nev? szerzetes (kés?bb a zen buddhizmus Rinzai iskolájának megalapítója) már magokkal tért vissza Japánba és er?s meggy?z?déssel kezdte hirdetni a növény jótékony hatásait. Egyik könyvének címe „Az egészség meg?rzése teaivás által” (Kissza jodzsoki), amely a következ? mondattal kezd?dik: „A tea a jó egészséghez szükséges elixir, az élet meghosszabbításának csodálatos eszköze”. Eiszai rávette a kiotói Kózan-dzsi templomot, hogy ültessék el a teamagokat – ez volt az els? alkalom, hogy a felkel? nap országában teát termesztettek. Emiatt eleinte csupán a buddhista szerzetesen számára volt elérhet? az ital. Rajtuk kívül az udvari nemesek, magas rangú harcosok és neves családok jutottak hozzá id?nként. A buddhista templomok elkezdték kidolgozni a tea elkészítésének szabályait (szarei). Ezek rituális ünnepségek voltak, amelyekre általában az els? reggeli találkozókon került sor a templomban. Ez a szokás máig él, a cikk szerz?je például olyan monostorban élt, ahol minden reggel 7:20 és 8:00 között az épületben él? összes ember összegy?lt (mellesleg ez nagyszer? alkalom arra, hogy létszámellen?rzést tartsanak és kiderüljön, ki merre jár), hogy elfogyasszon egy csésze habossá vert teát, aztán olvasson egy szútrát, meghallgassa a rósi utasításait vagy megbeszélje a templomot érint? változatos ügyek egyikét.
A teát f?ként egészségügyi hatásai miatt fogyasztották a szerzetesek, valamint azért, hogy leküzdjék a meditáció hosszú órái alatt rájuk tör? álmosságot. Ez utóbbi nem meglep?, mivel a zöld tea nagyobb mennyiségben tartalmaz koffeint (pontosabban teint). Máig él? szabály, hogy a Tea Útját követ? emberek (csadzsin) nem isznak kés? este teát.
Dógen Zendzsi szama (1200-1253) zen szerzetes egy kerámiaedényt hozott Kínából, amelyben a porrá ?rölt teát (koga katacuki) tartották. Még ma, 750 évvel a szerzetes halála után is ugyanilyen formájú edényeket használnak!
Mindez a japán történelem Kamakura-korszaknak nevezett szakaszában történt (1192-1332). Az ezt követ? Muromacsi-korszak során a tea karaktere drámai változáson ment át: a szórakozás és az örömkeltés eszközévé vált. A befolyásos nemesek és magasrangú harcosok drága kínai eszközöket gy?jtöttek és komoly harci kedvvel hasonlítgatták ?ket össze a teakóstoló versenyeken. A versenyeken az nyert, aki képes volt megállapítani az elfogyasztott ital származási helyét. A pompás, már-már dekadens vetélked?k ellenpontjaként a zen szerzetesek összegy?jtötték és lefektették a csendesebb szarei szabályokat, amelyek a porrá ?rölt és bambuszkever?vel habosított zöld tea fogyasztásához kapcsolódnak. Ezt a fogyasztási módot akkoriban csupán a szentélyekben gyakorolták, ám kés?bb ezek a szabályok alkották a mai békés csa no ju, vagyis a teaszertartás alapjait. A zen szerzetesek mondásai szerint „Buddha törvényei a teában is élnek”, illetve „a tea a zent?l származik”.
Ebben az id?ben kifejl?dött a tea sóin-stílusa: a buddhista templomokban szokásos szarei felszolgálási mód magában foglalta a teáscsészét, a porrá ?rölt tea tárolóedényét, a bambuszból készült teahabarót, a teamer?-bambuszkanalat, a bronzból készült faszéntartót és az ezüst teáskannát. Ebben az id?szakban jelent meg a tatami és a tokonoma nev? falmélyedés, amelyben a m?vészi tárgyakat tartották és amelyben általában egy tekercs lógott a falon. Mindez fél évezred óta változatlanul szerves része a teaszertartásnak.
(folytatjuk)