Fesztivál: mikosi, szaké, rajt!
Eljött az ősz, számtalan városban tartanak ünnepségeket. A Siraisi Sziget Őszi Fesztiválja egy kétnapos rendezvény, melyen úgy köszöntjük a sintó isteneket, mintha maga a császári pár látogatna meg minket.
A fesztivál előtti hét során kitakarítjuk a szigetet, különösen azokat az utakat, melyek a Sisa szentélyhez vezetnek. Ez a hegy lábánál fekvő szentély a legfőbb a földdarabon. Az utakat bambuszkerítés övezi. A kerítésről fonott kötél lóg, a kötelekről pedig piros-fehér lámpások. A lámpások között gohei (fehér, villámot formázó, tisztulást hozó papírcsíkok). A szentélyhez vezető utat nemcsak mi járjuk be, de az istenek is így jutnak el oda, ezért úgy díszítjük őket, hogy kedvező benyomást keltsünk vele.
Minden szomszédság saját környékét teszi szebbé és külön mikosit (hordozható szentély) készít. Ezeken a mikosikon utaznak az istenek. Mindegyik mikosi más és más: van egyszerű kerekes, guruló, tetővel, belül taiko dobbal és van olyan is, amelyiken egy mechanikus bábu áll és forgatja a fejét előre-hátra. Az egyik mikosi egy hajót formáz. Egy másik a férfiember legnemesebb szervét. A sziget összes hangszórójából az alkalomhoz illő hagyományos japán fesztiválzene szól.
Szóval megfogjuk a mikosit – rajta az istenekkel – és körbecipeljük a szigeten. Közben az elfogyasztott szakétól rendesen berúgunk – kötve hiszem, hogy a Császár és a Császárné valaha is bulizott egy ilyen jót.
A mikosit eredetileg a férfiak cipelték a vállukon, manapság azonban a legtöbbre kereket szereltek, s most sokkal inkább hasonlítanak egy nyugati stílusú felvonulásra. Az itt élők száma évről évre fogyatkozik, egyre nehezebb embereket találni a mikosik hordására. Legalábbis ez a kifogás hangzik el a leggyakraban, amikor arról beszélnek, miért szerelnek kereket a mikosira.
A mi környékünk olyan gyorsan fogyatkozik, hogy már azon is sokat gondolkoztunk, vajon el bírjuk-e tolni a kerekes változatot. Szerintem a mikosik attól válnak egyre nehezebbé, hogy elhíztak az istenek. Minden évben egyre túsúlyosabbak, ezért a kocsit is egyre nehezebb eltolni a szentélyig. A mikosikból már így is óriási kerekesszékek lettek. Talán jobb is, hogy nem látjuk az isteneket, egyszerűen csak hiszünk bennük és kész.
Néhány szertartásos szaké-áldomás (szigorúan az istenek egészségére!) után délelőtt fél tíz körül üzembe helyezzük a hangszórókat, nyomatni kezdjük a fesztivál-muzsikát és elkezdjük húzni a mikosit a házunktól a hegy lábánál fekvő szentélyig. Ahányszor csak emelkedőhöz érünk, ahol a munka nehezebbé válik, azt kiáltozzuk, hogy „vassoi! vassoi!”, ami egyfajta fesztivál-morgás, kiváltó oka általában a fesztivál idején elszenvedett stressz. Olyasmi, mint a hó-rukk, az a feladata, hogy segítsen megtartani a ritmust. Így húzzuk végig a mikosit a bambuszutcácskákon, a piros-fehét lámpások és gohei-k között.
Hó-rukk!
Sok fesztivál szól az őszi termés feletti öröm ünnepéről, a miénk azonban inkább az istenekről. Az általános iskolások hetekig készülnek egy tánccal, amellyel a kamikat köszöntik a Sisa szentélyben. A fiúk kardtáncot adnak elő egy dob ritmusára két sintó pap előtt. A lányok ugyanezt teszik, sintó ruhában és gohei-jel a kezükben.
Hó-rukk!
Az előadás után az isteneket elcipeljük a sziget más tájaira, hogy meglátogathassák barátaikat – a többi istent, akik más szentélyekben laknak. Elvisszük őket Kompira-szanhoz, a szentélybe, ahol a Tengeristen lakik, és meglátogathatják a halászok szentélyét is a parton, ahol több kami lakik együtt. Évente csupán ez alkalommal láthatják egymást, ezért nagyon igyekszünk a kedvükben járni. Tehát szakét iszunk a tiszteletükre. Hó-rukk!
Aztán ha véget ért az Őszi Fesztivál, a felajánlott rizs maradékát hazavisszük, elkeverjük a sajátunkkal és azt esszük vacsorára. Ezt o-szagarinak nevezik. Gondolj csak bele: ha nem ennénk meg a rizs maradékát, az istenek annyira elhíznának, hogy jövőre nem tudnánk elhúni a kordét. Hó-rukk!
Amy Chavez
(Fotó: Amy a mikosi működését magyarázza)