Tévhitek oszlatása – a japán nyelvről (nem csak) kezdőknek

Az alábbi cikk apropóját egy nemrégiben lezajlott beszélgetés adta. Az történt, hogy szokás szerint megint beleszorultam a japán kultúra és emberek védelmez?jének a szerepébe. Ennek egyre kevésbé örülök, két okból is. Egyrészt azért, mert szó nincs arról, hogy én elvtelenül imádnám a japánokat és a japán kultúra minden ágát (az anime-rajongókat még csak-csak megértem, de hogy lehet szeretni például válogatás nélkül a japán popzenét???); másrészt azért, mert a Monbusó-ösztöndíjasaktól valahogy úgy elvárják (mármint japán részr?l), hogy ha már annyi pénzt költöttek ránk, legalább dicsérjük is kicsit azt az országot, és ilyenkor persze az ember hajlana arra, hogy csakazértse. A csúnya általánosításokat viszont nagyon nem szeretem.

Visszakanyarodva a vitára, az történt, hogy az illet? – mellesleg a japán nyelv avatott ismer?je – kifakadt, hogy belefáradt már a japán látogatók sok ilyen-olyan hülyeségébe, és egyébként is, ezek a japánok… és itt néhány, mostanra nyilván a magazin olvasói által is jól ismert sztereotípia következett. Én mondtam, hogy hát azért ez nincsen egészen így, és említettem néhány példát. Újabb sztereotípia, újabb kiigazítás. Így folytattuk egész sokáig, és nem tudtam nem felidézni, amit annak idején Peter Hoeg Frøken Smillas Fornemmelse for Sne cím? könyvében olvastam (magyarul a kissé mást jelent? Smilla kisasszony hóra vágyik címen, Kertész Judit fordításában, a Magyar Könyvklub kiadásában jelent meg, 1997-ben). Smilla kisasszony, a f?szerepl?, félig eszkimó, félig dán származású, igen érdekes karakter, a könyv pont az ? karakterének leírásától színes. Saját b?rén tapasztalja meg, hogy milyen lenézett eszkimónak lenni dán iskolában. Többek között ezt írja (178. o):

.

„Annak idején az egyetemen divatban volt néhány nevetséges etnológiai klisé…. Jean Malauri az Utolsó királyok Thuléban cím? m?vében azt hozza fel egyik fontos érvként a sarkvidéki eszkimók tanulmányozása mellett, hogy általa megtudhatunk valamit az emberiségnek a Neander-völgyi és a k?korszaki állapot közötti átmeneti korszakáról.

Ez a m? nem minden szeretet nélkül íródott, mégis az öntudatlan el?ítélet mintapéldája.

Bármely népcsoport, amelyet az európai természettudomány által lefektetett mércékkel osztályoznak, feltehet?en a magasabb rend? majmok kultúrájáról tesz majd tanúbizonyságot.

Értelmetlen minden osztályozás. Minden arra irányuló kísérlet,. hogy különböz? kultúrákat egymás mellé állítsunk azért, hogy megállapítsuk, vajon melyik áll a fejl?dés magasabb fokán, voltaképpen a nyugati kultúra saját árnyoldala iránt érzett gy?löletének újabb elcseszett kivetítése.

Más kultúrák megismerésének egyetlen módja lehetséges: ha benne él az ember. Ha odaköltözik, ha eléri, hogy vendégként megt?rjék, ha megtanulja a nyelvüket. Akkor talán egyszer majd eljön a megértés ideje is. De az szótlan lesz. Abban a pillanatban, amikor az ember megért egy idegen kultúrát, már nem akarja megmagyarázni. A jelenségek magyarázata eltávolít magától a jelenségt?l. Valahányszor Qaanaaqról kezdek beszélni, mindig újra elveszítem azt, ami valójában soha nem is volt az enyém.”

.

A félreértések rendkívül nagy része abból származik, hogy Japán nagy része a külföldiek számára egész egyszer?en rejtve marad. A japán gondolkodásban az ucsi (a „mi csoportunk, családunk, iskolánk, cégünk stb. tagjai”) és a szoto (a csoporton kívüliek) fogalma nagyon fontos szerepet játszik. Egy japán ember egészen máshogy viselkedik az ucsi és máshogy a szoto tagjaival. Kifelé viselkedni kell, belül jobban ismerjük egymást, sokkal inkább lehetünk emberek.

Tetszik, nem tetszik, a külföldiek többsége – és ebbe éppúgy beletartozik egy sor tudós és japántanár is, mint a turisták – Japánban a csoportokon kívül marad. A „körön kívülr?l” szemlélve lát egy csomó furcsa, szokatlan, nem teljes, európai szemmel nem logikus dolgot, amelyeknek azután annál nagyobb hangot ad, mennél rövidebb id?t töltött Japánban. A gyakorlatban azonban ez majdnem annyira torz képet ad, mintha mondjuk a 10-18 éves magyar korosztályt kizárólag a verbális megnyilvánulásaik alapján lennénk hajlandók megítélni. (A jelen cikkben most nem térnénk ki arra a másik, igen gyakori problémára, hogy az ember hajlamos hihetetlen kevés tényb?l általánosítani. Ki hány utcán pisil? nénit látott fényes nappal a Körúton? Mert én is csak egyet, eggyel többet, mint az átlag, de pont akkor egy külföldivel együtt, és hazavitte az élményt, hogy a magyarok…)

Tisztában kell lenni vele, hogy a „körön kívüli” viselkedés a japánok számára is formális, nehézkes, problémákat okoz, amelynek bizonyos ellenpontot, feloldást ad a „körön belüli” viselkedés – ám azt mi már nem látjuk, ezért t?nhet néha rettent? torznak a japán társadalom. Természetesen sokféle, más és más emberekb?l felépül? csoport létezik, de a „körön belül” sokkal komolyabb az összetartás, ugyanakkor sokkal inkább megcsillanhat és meg is csillan az egyéniség.

Nem egyszer? dolog persze belül kerülni a határvonalon. Bár egyes széls?séges esetekben m?ködhet az, hogy megjelenünk nagy fekete hajókkal Yokohama el?tt és beígérjük, hogy szétl?jük, ha nem nyitják meg az országot, a gyakorlatban ez nem az a módszer, amelyet a szakért?k ajánlanak. Hogy Dave Barryt idézzem: „A szakért?k ajánlotta módszer japán csecsem?nek születni, és japán családban feln?ni, Japánban. És még úgy sem olyan egyszer?.” Belépni a kendóklubba az egyetemen nagy lépés, de messze nem elég. Együtt kell vívni velük egy-két évig, együtt takarítani, versenyezni, együtt elutazni síelni, és talán ami a legfontosabb, japánul kell velük beszélgetni, udvariasan, tisztelettel… és akkor el?bb-utóbb megnyílnak, és feltárul egy egészen más Japán. Ahol az ucsi tagjai leveszik egymásért a cip?jüket, ahol az egyébként rém mogorvának t?n? szenpai segít a kóhainak tanulni, ahol a másik rém mogorva szenpai éjjel gyalog hazakíséri az egy órányira lakó kóhait, hogy vigyázzon az erényeire, mert a másik szenpai kicsit beivott és nyomul… meg ilyesmi.

(Kis kiigazítás: csúsztatok ám egy kicsit, amikor azt mondom, hogy külföldi nem kerül be egy csoportba sem – egybe még csak-csak, ilyen lehet mondjuk egy karate-ösztöndíjas, ám ezekkel meg az a probléma, hogy rendkívül elszigetelten élik meg Japánt és a legtöbbször nem is tudnak rendesen japánul. Kimarad nekik a japán ember életében teljesen természetes, „csoportból ki, másik csoportba be” mozgás.)

Ennyi nagy feneket kerítés után azért essen szó valami gyakorlatiasabb tanácsokról is, leginkább szokásokról és nyelvr?l, ha már err?l szól az újság. Következzenek tehát Sabolc javaslatai, hogyan lehet elkerülni egy sor kínos helyzetet.

.

1... Fogalmakat tanuljunk, ne szavakat. A „neko = macska” típusú szótanulás európai nyelveknél lehet, hogy bejön (bár a tejfölt így is magyarázni kell egy angolnak), de a japán nyelv esetében életveszélyes. A klasszikus példát nagyon sokan ismerik: ha valaki úgy jegyzi meg az „anata” szót, hogy az a „te, Ön” megfelel?je, akkor nagyon hamar bajba kerül, Japánban ugyanis ezt csak „lefelé” lehet használni, udvarias kontextusban nem. Hasonlóképpen, az összes diák bevágja, hogy „Jó napot” = „Konnicsiva”, és utána csodálkozik, hogy a japánok miért bánnak h?vösen vele. Hát azért, mert ? köszön nekik távolságtartóan, h?vösen. A normális japán köszönés munkahelyre érkezéskor akármilyen kés?n az „Ohajó gozaimaszu” (szó szerint ugye milyen „korán tetszik lenni”, vagyis nálam korábban érkezett/dolgozik), egyébként meg bármi más, ami közvetlenséget sugall, pl. „Ii tenki desz’ ne” (szép id?nk van, ugye), „Á, Tanaka-szan, kjó mo acui desz’ ne” (Á, Tanaka kisasszony, ma is milyen meleg van, nem?), vagy éppen „Docsira-e?” („Merre tetszik?”). Csak érdekességképpen, egy japán fejében az „evezni” szó sem azt jelenti, hogy két evez?vel oldalt, ülve, gurulva, hanem azt, hogy a csónak végében egy evez?vel kavarva… 🙂

.

2... Szituációkat jegyezzünk meg, ne csak kifejezéseket. Tulajdonképpen hasonló dologról van szó, mint az el?bb: egy id? után óhatatlanul képesek leszünk lefordítani mondatokat, és ett?l hajlamosak leszünk úgy érteni a helyzetet, ahogy azt a lefordított mondatot magyar szituációban értelmeznénk. Lássunk erre is néhány példát. Japánban teljesen normális köszönés a már említett „Docsira-e?” („Merre tetszik?”). Ett?l magyar bedühödik, hogy mi köze hozzá a vénasszonynak, pedig a teljesen normális és megszokott válasz rá az „Ee, csotto aszoko made” („Nos, hát csak arrafelé”). Hasonlóan, európai hajlamos a kérésére adott „Kangaete okimasz’” („Meggondoljuk”) válaszból pozitív csengést kihallani, pedig ez az egyik legkategorikusabb visszautasítás, ami csak formális japán közegben elhangzik. Vagy éppen szokjuk meg, hogy Japánban udvariatlanság nagyon határozottan kérni, ezért teljesen normális a zöldségesnél „ringo miccu gurai” („kábé három almát”), vagy „kjúri nihon hodo” („mintegy két uborkát”) kérni, hajszálpontosan három almát és két uborkát fogunk kapni. Külföldi nem mondja oda ezeket, amit?l aztán természetesen kívül is marad a körön. Még egy ismertebb példa, amibe sokan beleszaladnak: elhangzik az „o-csa demo ikaga desz’ ka” („például teához mit szólna”) kérdés, majd az igenl? válasz után kitöltenek kólát, és a döbbent érdekl?désre, hogy miért nem tea, a japán fél éppúgy meglep?dik, hogy „de hát csak ez van itthon”. A helyes válaszok a fenti kérdésre: 1. Iie, kekkó/ii desz’ (Nem, köszönöm); 2. Hai, nandemo ii desz’ (Persze, akármi is jó – és tényleg akármit is fog felszolgálni); 3. ha kicsit bizalmasabb a viszony, nem el?ször találkozunk az illet?vel, akkor a „Nani ga (v. kóra gurai/hodo) arimasz’ ka?” („Mi van itthon?/Van itthon kóla?”).

.

3... Inkább kevesebbet mondjunk, mint többet. Japánban túlságosan határozottnak lenni udvariatlanság (már persze udvarias társalgásban, vagy ha – és általában így van – mi töltjük be a párbeszédben az „alacsonyabb” szerepet). Klasszikus fehérember-hiba, hogy nagy boldogan végre, hogy el tudja mondani, mit akar, beront mondjuk az utazási irodába, hogy „szeretnék két repül?jegyet Oszakából Niigatába, turistaosztály, oda-vissza”, és utána teljesen kiakad azon, hogy az ügyintéz? kérdezgeti, hogy „Oszakából?”, „Niigatába?”, „Repül?vel?”, és már lassan üvölt, de még mindig nem jön rá arra, hogy valójában azt mondják neki, hogy „Oszakából Niigatába nincs repül?járat, te barom”. Másik példa: búcsúzkodásnál hiába felettébb udvarias, hogy „Zehi rainen no nacu Hangarí ni irassatte kudasai” („Jöv? nyáron feltétlenül méltóztasson ellátogatni Magyarországra”), ezt így, egy szuszra beleüvölteni a japán vendéglátó arcába – ne feledjük, a legtöbbjük fölé tornyosulunk – egyáltalán nem szimpatikus egy japánnak. A helyes megoldás: fej behúz vállba, úgy megyünk feléjük, mintha elfelé jönnénk, és dadogva „Zehi… Hangarí ni…”, és mire nagyjából megtalálnánk, hogy mit is kéne mondani, hogy ne legyen nagyon bunkó, addigra már el is érzékenyültek, és mondogatják egymásnak, hogy „hiába, ez a Sirokuma-szan, ez tudja, mi az illem”. Ugyanilyen sikeres lehet az egyszavas „Szaszuga…” (kb. „Hát ez rá vall/jellemz?…”) mondat is, ha valami pozitív történés után mondjuk valakire (és gyilkos erej?, ha véletlenül valami ügyetlenkedés után). Még egy jótanács: ha bármikor is megdicsérnek, hogy „Nihongo ga dzsózu desz’ ne” („Milyen jól tud japánul”), ez el?ször is nem dicséret volt (ha tényleg jól tudnánk, elkezdenének kijavítgatni), másodszor a kötelez? válasz vagy 1. valamilyen szerényked? visszautasítás, mint például az „Iie, szonna koto va arimaszen” („Nem, szó sincs róla”), vagy „Mada-mada desz’ jo” („Odébb van az még”), vagy 2. a japán nyelv nehézségének hangsúlyozása: „Ija, Nihongo va muzukasii desz’ jo” („Á, nehéz ám a japán nyelv”). Ez egy lépés a kör felé. Minden más („Nyóc éve tanulom, vazze, persze hogy megy”) sok lépés elfelé.

.

4... Segítsük a partnert a beszélgetésben. Szokjuk meg, hogy a japán társalgás valóban társas cselekvés, nem abból áll, hogy „én beszélek, aztán te beszélsz”. Ha nem adunk a másik félnek ún. aizucsit – vagyis nem mondogatjuk a másik fél félmondatai után, hogy Ee, meg Szó desz, meg hasonlók – akkor elbizonytalanodik, hogy nem figyelünk. (Velem a mai napig el?fordul, hogy rosszkor hívnak, álmosan hallgatok 15 másodpercig, elfelejtek hümmögni, és máris jön a telefonba az obligát „mosi-mosi”.) Ugyanide tartozik, de kicsit érdekesebb, hogy tisztában kell lennünk azzal, hogy az adott szituációban ki mit mondhat. Százból kilencvenkilencszer „alsóbbrend?” szituációban leszünk a társalgásnál, vagy udvariasnak kell lenni, de néha el?fordul, hogy nem így van, és err?l egyébként japánul kiválóan beszél? emberek is hajlamosak megfeledkezni. Egyszer még régen a japántanárom mesélte, hogy milyen borzasztó, felhívták az éjjel kell?s közepén, és másfél órán át kellett hallgatnia az illet?t, mire az kibökte, hogy mit akar. Aztán persze együtt hümmögtünk, hogy „nahát, nahát, ezek a japánok”. Mai fejjel bizony másképp látom a helyzetet. Az adott szituációban, mivel a japán fél kérni akart, a magyar fél került „fels?” helyzetbe. Tetszés szerinti mennyiség? udvariaskodás után, akár öt perc múlva is, mondhatta volna azt, hogy „Dzsa, kjó va…” („Nos, akkor ma…”), vagy éppen azt, hogy „Szate…” („Nos…”), és a másik fellélegezve belekezdhetett volna abba, amit akart. Lehet (bár nem biztos), hogy épp azért nyúlt el másfél órára a társalgás, mert szegény japán fél nem mert udvariatlan lenni egy, a japán viszonyokat nyilván pontosan ismer? illet?vel…

.

Magamtól most hirtelen ennyi jutott eszembe, de ha meg tetszenek írni az újságnak egy-egy furcsának t?n? szituációt, vagy kérdést, hogy „mit is kéne tenni ebben a helyzetben”, szívesen megpróbálok válaszolni, ha tudok. A kérdéseket tessenek a szerkeszt?ségnek, f?szerkeszt? úrnak címezni.

.

– sabolc –