A hagyományos japán esküvő

Mára sajnos nagyon visszaszorult a hagyományos esküvői szertartás Japánban. A mai fiatalok az amerikai filmekben látott fehérruhás, pompás esküvőt preferálják. Kisvárosokban, illetve a nagyvárosok hagyományörző negyedeiben láthatunk csak  régi stílusú esküvői meneteket.

Régen a háztűznézővel indult a nagy nap. Ez eredetileg egy reggeli és egy késő délutánba, vagy akár éjszakába is nyúló a látogatás volt. A vőlegény kíséretével reggel megérkezett a menyasszonyékhoz. A vőlegény kísérete jóbarátokból és egy tekintélyes ismerős házaspárból állt, akik a menyasszony szüleinek és testvéreinek ajándékot adtak. Ők itallal kínálták és szívélyesen üdvözölték a kis csapatot és bemutatták saját ismerőseiknek. Ezután csak a vőlegény barátai maradtak ott, a vőlegény és a kísérő házaspár hazament és a vőlegény otthon várt az esti látogatás időpontjáig.
Késő délután zajlott le a következő látogatás, és sokszor sötétedéskor indultak el, talán hogy kifejezzék, milyen nehéz elmenni a szülői házból. A menyasszony szülei így szóltak: „Jól elbeszélgettük az időt”, majd megindult a menet. A menyasszony és a vőlegény hozzátartozói külön sorban vonultak. A menyasszony és a vőlegény mellett mentek a barátaik, a barátok mögött a többiek. A menyasszony szülei ilyenkor otthon maradtak, őket egy családhoz közelálló házaspár helyettesítette.
A házasságkötés helyszínéhez közel útközben megálltak a nakasuku-nek nevezett háznál, ahol pihentek egyet, vagy a nők megigazították sminkjüket.
A menyasszony holmijait szokás volt egy-két nappal az esküvő előtt átszállítani a vőlegényhez. A vőlegény házába érve az így szólt: „Megérkeztek a holmik”, erre az emberek, mintha kiállításon lennének, megtekintették és dícsérték azokat. A kelengye a menyasszony családjának társadalmi helyzetét és gazdagságát mutatta.
A vőlegény kompániája papírlámpást tett az ajtóhoz és üdvözölte a menyasszony csoportját. Szalmát összefogva fáklyákat készítették és azt kettesével egymással szembenállva feltartották. Ezalatt az „árkád” alatt csak a menyasszony mehetett át, a bejárattól a konyhába ment és így rögtön feleséggé változott.
Ezután ismét sorba álltak, majd a vőfély így szólt: „Most pedig igyuk az egymást közelebb hozó hideg szakét!” A vőlegény barátja kezdte a sort, körbeadták és a menyasszony ismerőse fejezte be. Ezzel az italkörrel ismerték el a házasság létrejöttét, érvényességét, a két család közötti kapcsolat megszületését.
Az újdonsült feleség három nappal az esküvő után férjével és annak barátjával hazalátogatott a szülői házba. Ajándékba édességet stb. vittek. A lány nem maradt ott éjszakára, hanem hazament új otthonába. Ezután márciusban, májusban és szeptemberben, illetve a bon-ünnepkor és újévkor látogatott haza.

A színeknek és a számoknak az esküvőkor máig nagy jelentőségük van. Az ekkor viselt kimonó színe hagyományosan a piros. a japánoknál ugyanis a jó eseményeket pirossal és fehérrel, a rosszakat fekete-fehérrel jelzik. A pénzajándék borítékát máig piros-fehér szalaggal illik átkötni, azonban már előfordul az ezüst-arany illetve a piros-arany kombináció is, melynek nincs elentése, csak jól néz ki.
Ami a számokat illeti, a japánok ősidők óta szerencsésnek tartják a nyolcast, így esküvőkor is lehet ilyen számú virágot stb. adni. Noha a páros számokat különben szerencsétlennek tartják, mivel elválást jelentenek, divatba jött az esküvőkön a kettes is, mely a párt jelenti.

Régen a háztűznézővel indult a nagy nap. Ez eredetileg egy reggeli és egy késő délutánba, vagy akár éjszakába is nyúló a látogatás volt. A vőlegény kíséretével reggel megérkezett a menyasszonyékhoz. A vőlegény kísérete jóbarátokból és egy tekintélyes ismerős házaspárból állt, akik a menyasszony szüleinek és testvéreinek ajándékot adtak. Ők itallal kínálták és szívélyesen üdvözölték a kis csapatot és bemutatták saját ismerőseiknek. Ezután csak a vőlegény barátai maradtak ott, a vőlegény és a kísérő házaspár hazament és a vőlegény otthon várt az esti látogatás időpontjáig.
Késő délután zajlott le a következő látogatás, és sokszor sötétedéskor indultak el, talán hogy kifejezzék, milyen nehéz elmenni a szülői házból. A menyasszony szülei így szóltak: „Jól elbeszélgettük az időt”, majd megindult a menet. A menyasszony és a vőlegény hozzátartozói külön sorban vonultak. A menyasszony és a vőlegény mellett mentek a barátaik, a barátok mögött a többiek. A menyasszony szülei ilyenkor otthon maradtak, őket egy családhoz közelálló házaspár helyettesítette.
A házasságkötés helyszínéhez közel útközben megálltak a nakasuku-nek nevezett háznál, ahol pihentek egyet, vagy a nők megigazították sminkjüket.
A menyasszony holmijait szokás volt egy-két nappal az esküvő előtt átszállítani a vőlegényhez. A vőlegény házába érve az így szólt: „Megérkeztek a holmik”, erre az emberek, mintha kiállításon lennének, megtekintették és dícsérték azokat. A kelengye a menyasszony családjának társadalmi helyzetét és gazdagságát mutatta.
A vőlegény kompániája papírlámpást tett az ajtóhoz és üdvözölte a menyasszony csoportját. Szalmát összefogva fáklyákat készítették és azt kettesével egymással szembenállva feltartották. Ezalatt az „árkád” alatt csak a menyasszony mehetett át, a bejárattól a konyhába ment és így rögtön feleséggé változott.
Ezután ismét sorba álltak, majd a vőfély így szólt: „Most pedig igyuk az egymást közelebb hozó hideg szakét!” A vőlegény barátja kezdte a sort, körbeadták és a menyasszony ismerőse fejezte be. Ezzel az italkörrel ismerték el a házasság létrejöttét, érvényességét, a két család közötti kapcsolat megszületését.
Az újdonsült feleség három nappal az esküvő után férjével és annak barátjával hazalátogatott a szülői házba. Ajándékba édességet stb. vittek. A lány nem maradt ott éjszakára, hanem hazament új otthonába. Ezután márciusban, májusban és szeptemberben, illetve a bon-ünnepkor és újévkor látogatott haza.

A színeknek és a számoknak az esküvőkor máig nagy jelentőségük van. Az ekkor viselt kimonó színe hagyományosan a piros. a japánoknál ugyanis a jó eseményeket pirossal és fehérrel, a rosszakat fekete-fehérrel jelzik. A pénzajándék borítékát máig piros-fehér szalaggal illik átkötni, azonban már előfordul az ezüst-arany illetve a piros-arany kombináció is, melynek nincs elentése, csak jól néz ki.
Ami a számokat illeti, a japánok ősidők óta szerencsésnek tartják a nyolcast, így esküvőkor is lehet ilyen számú virágot stb. adni. Noha a páros számokat különben szerencsétlennek tartják, mivel elválást jelentenek, divatba jött az esküvőkön a kettes is, mely a párt jelenti.