A cseresznyevirágok látványa gyógyítja a földrengés okozta sebeket
A Japán közepén fekvő Obara falucskában (Aicsi prefektúra) sikizakura, vagyis ősszel virágzó cseresznyefa vonzza turisták tömegeit október és december között a hegyekbe. Az egyik turista így fogalmazott: úgy tűnik, ősz és tavasz együtt van jelen, ahogy a sárguló levelek között cseresznyeszirmokat fúj a szél.
A faluban 1972 után próbálták a sikizakurával helyreállítani a kis település gazdaságát egy hatalmas árvíz és földcsuszamlás-sorozat után. A 72-es katasztrófa 260 házat döntött romba és 30-nál több emberéletet követelt.
Az elöljárók különös figyelmet fordítanak arra a néhány tucat sikizakura fára, amit még az Edo-kor idején hoztak a faluba, valamikor kétszáz évvel ezelőtt. A város parkjaiban megkezdték a cseresznyefák beoltását.
Harminc év telt el azóta, most már 6000, ősszel virágzó cseresznyefa díszíti a városkát. A látványra minden évben 100000 turista kiváncsi.
– Az új szirmok kéthavonta jelennek meg a fán. Hosszúéletűek, erősek, jól bírják még a viharos szeleket is – mondja Mizuno Jaszue az Obara Falusi Turizmus Szövetségtől.
A Japán Virágkedvelők Társasága beszámolója szerint a felkelő nap országában 350 különböző cseresznyefa változatot termesztenek. Közülük csupán 9 vadcseresznye, a többi már tudatos nemesítés műve.
A cseresznyefa őshazája Nepál. A fák a magas vidékeken ősszel virágzanak, ám ahogy Japán északi területei felé is terjeszkedni kezdtek, kialakult az a változat, amely átaludta a telet és csak tavasszal virágzott – mondta Szomego Maszakata professzor, a Tokiói Agráregyetem volt munkatársa. Ogava Kazuszuke irodalomkritikus szerint már a Nara-korszak idején (710-794) ültettek a nemesek „jamazakurát”, vagyis hegyi cseresznyét, amely szabadon nőtt kertjeikben. „A cseresznyeszirom a nő tiszta életét jelképezi” – tette hozzá.
A Heian-korszak (794-1185) végére kialakultak a fejlett oltási technikák, és a Muromacsi korra (1333-1568) már különböző fajtájú fákkal találkozunk.
Az Edo-kor (1600-1868) idején a feudális urak tovább nemesítették a cseresznyefajtákat, a fajták számát akkoriban 1000-re tették.
A 18. század közepe táján vált az ember szimbólumává.
A kabuki színdarabokban a szirmok hullása a dicsőséges halált jelképezte – lásd a mondást: „A virág a szakura, az ember a busi (szamuráj)”.
Az Edo-kor végén kezdték árulni a josino cseresznyefát, amely a Meidzsi-kor egyik legkedveltebb fajtájának bizonyult, végül nemzeti szimbólummá vált. Josino fákat ültettek az iskolaudvarokon, a katonai bázisoknál és a hősi emlékműveknél – hamarosan az összes cseresznyefa nyolcvan százalékát ez a változat tette ki.
Emiko Onuki, az amerikai Wisconsin Egyetem antropológia-professzora így fogalmaz:
„A cseresznyvirág a modern Japán számára a nacionalizmus eszköze volt. Katonai és tengerészeti jelképpé vált, és akárcsak a szirmok, a katonák is hamar elpusztulhattak. A mai cseresznyevirág képe folyamatosan változik, már slágerek is születtek róla. Véget ért az időszak, amikor az állam a saját céljaira használta ezt a szimbólumot. A fiataloknak már mást jelentenek. És ez igazán jó hír, nem igaz?„
Kyodo
