Az én életem, az én vécém
Az egész tavaly nyáron kezdődött, egy jakitori-boltban (jakitori – grillezett szárnyas, általában bambusznyárson) Kjúsún. Kimentem a mosdóba, ahol a vécépapucson kedves angol felirat köszöntött: „My life, my toilet!”. Akkor jót nevettem a bolondos mondaton. Aztán megtanultam a leckét. Legközelebb nem fogok ekkorát kacagni.
Több, mint nyolcmillió isten lakik Japánban. Egyikük – jöttem rá – a japán-angol nyelv istene. Ha kineveted, ellened fordítja a kifejezést, amin mulattál. Onnét tudom, hogy velem is ezt tette.
Pár hónappal később erős szag hatolt be a nappalim ablakán. Ez általában azt jelenti, hogy szigetünkön eljött a szippantós autó napja, hiszen a legtöbb itt lakónak nincs öblítős vécéje. Kétszer is megnéztem a naptáram, és meggyőződtem, hogy ma nincs szippantós nap. A kellemetlen illat mégis tovább felhőzött a házban. Kinéztem az ablakon – vigyorgó, űrruhába öltözött munkások sehol, csupán egy obaa-csan húzza maga után kerekes kocsiját az ablakom előtt, a halbolt felé botorkálva. Szóval semmi szokatlan. Mégis, honnét jön ez a szag?
Idővel észrevettem, hogy a szörnyű illathoz hang is jár. Ahányszor megcsapott a bűz, mindig keréknyikorgást hallottam.
Kazu-csan, a szomszédasszonyom átjött hozzám. „Kuszai, ne?” („Büdös, ugye?”)
Még egyszer kinéztem az ablakon, és ezúttal megláttam az obaa-csan kocsiján két vödröt. Tartalmukat az idős néni a halboltnál üríti egy nagy, ezüst színű tartályba. Az obaa-csan saját mellékhelyiségét pucolta.
– Miért? – kérdeztem Kazu-csant.
– Mert ha ő csinálja, nem kell érte fizetni.
Tyű, gazdaságosság a négyzeten: tologasd kocsin saját melléktermékedet! Elnéztem az idős nénit, aki a domboldalon húzta maga után a nehéz kocsit. A tartalma nagyon nehéz lehet. Még űrruhát sem viselt hozzá – az ő élete, az ő vécéje!
Kicsit később több tájfun sújtotta a szigetet. A tájfunok minden áldott nap telepisilték az ürítőmet, ugyanis a hegyről lezúduló esővíz pillanatok alatt feltöltötte a gödröt. Hirtelen rájöttem, hogy ha arra várok, amíg a szakemberek kijönnek hozzám, addigra már rég elönt mindent. Előkerestem kis, kerekes kocsim, űrruhát öltöttem és megragadtam két vödröt. Az én életem, az én vécém!
Hiába jönnek a vidám szippantós emberek havonta, Kazu-csan mindig elmondja, hogy nem muszáj minden alkalommal kitisztíttatni. Szerinte ez pazarlás. Teljesen igaza van, csakhogy ő sosem hagyja el otthonát olyan hosszú időre, hogy a hátrahagyott kupac megkeményedhessen. És akkor a vidám szippantós emberek nem csővel, hanem ütvefúróval láthatnak munkához.
A fentiek miatt igazán szerencsésnek éreztem magam, amikor azon a napon idultam karácsonyi vakációmra, amikor a szippantók jöttek. Amikor felszálltam a kompra, akkor jöttem rá, hogy a nagy sietségben elfelejtettem feliratkozni a decemberi tisztogatásra. A következő alkalommal a vidám fickók biztosan elkoptatnak néhány fúrófejet. Az én életem, az én vécém!
Amy Chavez