Interjú Ryo Sato szobrászművésszel

Sato mûvészete talán egy kissé furcsa, mint ahogy az ízlése is, de végülis egy mûvész értéke éppen attól magas, hogy eltér az átlagos dolgoktól. Kiépítve ezzel egy sajátos világot, amit aztán vagy megértenek az emberek, vagy nem. Ahogy õ mondja, rendszerint nem. Hiszen az emberek épp az elõl menekülnek, amit mûveiben ábrázolni igyekszik.

E riportot, amit vele készítettem egy étteremben kellemes hangulat közepette, átnyújtom a Szaku olvasóinak, bár amit szavaival igazán ki akart fejezni, nem hiszem, hogy sikerülhet élethûen magyar nyelvre átültetni. Sato ugyanis nem képeket és szobrokat készít, bár azt látjuk a szemünk elõtt, hanem érzelmeket, emberi belsõ tulajdonságokat. Az érzéseket pedig nehezebb szavakkal leírni. Mivel ilyen szavak leírására Sato nem volt képes, szobrokba öntötte õket. Mûvei beszélnek helyette…. ­ persze csak azoknak, akik érezni tudják a mondanivalót. Akik egy képre pusztán azt tudják mondani, hogy szép vagy csúnya, azok nem érthetik a mûvészetét sem.

­ Szobraid engem ledöbbentenek. Bevallom, mikor elõször megláttam, Hiroshima jutott az eszembe. Ehhez hasonló jeleneteket mutogattak az atombomba ledobását követõ pillanatokról. Van valami köze a szobraidnak ehhez a borzalomhoz?

­ Nem, nincs semmi a világon. Viszont egyáltalán nem csodálkozom a kérdéseden. Majd minden külföldi ugyanezt kérdezi tõlem a kiállításokon. A legtöbben azt hiszik, amit te is hittél, hogy mûveimben Hiroshimát, az azt túlélt embereket ábrázolom. Sõt, olyan külföldi is volt, aki egyszerre három képet is vett, mert szentül meg volt arról gyõzõdve, hogy ezek a Hiroshimai visszaemlékezésekbõl fakadnak. Nem tudtam meggyõzni arról, hogy ez nem Hiroshima. Japán vagyok, ezért nem tudatosan is belém ivódott már az akkori esemény, szerinte. Vitatkozni vele nem sok értelme volt. Egy kicsit persze kellemetlen érzés, hogy valahol a világ másik végén, valakinek a lakásában az én képeim csak azért lettek felakasztva, mert abban Hiroshimát véli látni a gazdája.

­ Mégis, akkor mit ábrázolnak a szobraid? Mert amit én látok, az torz alakok, fájdalmas arcok, csont és bõr testek, síró gyerekek, egyszóval a vidámságnak semmi nyoma.

­ Pedig én elsõsorban az örömet fejezem ki szobraimban. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de így van. Az öröm kifejezésére nálam nem egy nevetõ arc ábrázolása a legideálisabb. Hiszen csak az tudhat szívbõl örülni, aki a szomorúságot is ismeri. Az öröm élménye a szomorúság felismerésébõl fakad. Tudjuk, mi az ami szomorúsággal tölti el a szívünket, ezért tudunk örülni annak a másiknak. Ha csak a másik van, az már nem lehet õszinte öröm.

­ Ezek szerint a szenvedõ emberi alakokkal valójában annak ellenkezõjet kívánod kifejezni?

­ Szó sincs róla. A szenvedõ témák a szenvedés megértése végett készülnek. Egy ember, aki mondhatni jólétben él, látszólag semmi gondja, amikor a szobrom elé lép, tulajdonképpen önmagát ismeri fel benne. Kívül ugyanis azon igyekszenek az emberek, hogy magukat szépnek, vonzónak mutassák mások elõtt, miközben könnyû kitalálni, hogy lelkileg gyötrõdnek és szenvednek. Az emberek becsapni igyekszenek önmagukat. Mintha jól élnének, mintha jólétben élnének. Én azt ábrázolom tehát, ami a lélek mélyén van. Nem szobrok ezek, hanem érzések, egy megfogható alakba öntve.

Ha pontosan akarnám kifejezni, akkor éppen, hogy az életet ábrázolom vele. Hogy mi az élet és mitõl élet az, azt csak olyan ember tudhatja, aki szenvedéseken ment már át. Aki gyötrelmes életet élt meg, az az élet valós örömét, jobban mondva igaz értékét is tudja. Aki még élete során nem élt át keserves idõszakot, annak nincs, aki meg tudná mondani, hogy az élet mitõl szép. Az életet ugyanis csak önmagán keresztül értékelve látja. A jólétben élõ ember ezért elfelejtette már azt, hogy az emberi értékek miben rejlenek. Aki ezt elfelejti, mert békés helyen, jómódú családba született, az emberi tulajdonságként az önzést és saját érdekekért való küzdelmét hordja magában, másban sem láthat mást, mint ellenfelet, idegent, akit nincs miért szeretni… ­ hiszen az egy másik ember, akit nem érdemes szeretni.

Az emberszeretet üres szóként élhet ott, ahol jólétben élõ emberek gyûlnek össze. Jól hangzik, ezért szeretik hangoztatni. Valójában fogalmuk sem lehet róla, mit is kellene érteni emberszeretet alatt. Az ember iránt érzett szeretet ugyanis azokban fejlõdik ki tisztességesen, akik szenvedéseket éltek át.

A szenvedést átélt emberek tudják, mi az: élni, és hogy élni mennyire fontos dolog. Aki tudja, mi az: élni, az mások életét is becsben tudja tartani, mert tudja… érzi, hogy másnak is mi a legfontosabb ­ élni!

Tudhatja­e valaki, mi az: élni, ha az élet nem kínozta meg soha? Tudhatja­e az élet gyönyörûségét élvezni az, aki nem élt még át halálos pillanatokat? E véleményem látszódik szobraimon. Úgy gondolom, a kegyetlenséggel csak a szeretet veheti fel a harcot. Szeretni viszont csak az tud­hat, akit már kegyetlenül megkínoztak. A szomorúsággal szemben csak az öröm veheti fel a harcot és változtathat rajta. De örömet átnyújtani is csak az tudhat, akinek szomorúsága már folyókat töltött fel valamikor. A mindezeket már egyszer átélt emberek azok, akik az életet nagyra tartják, emberekben társakat látnak, akiken segíteni akarnak, ezek az emberek tiszta szívbõl tudnak örülni is… a látszólag apró dolgoknak.

Az élet tehát véleményem szerint a szenvedésben rejtõzik. Mert szenvedéseket élünk át, ezért örülünk annyira az életnek. Az ember alapvetõen szenvedésre született. Az élvezetek hajszolása, a viszonylagos örömök keresése csupán ennek elrejtése végett történik. Élni fájdalom. Fájdalmat átérezni az élet, a létezes átérzése. Élni a fájdalmon keresztül lehet.

A fájdalom az, ami arra emlékeztet, hogy az életért küzdeni kell. Ahhoz, hogy boldogság legyen a része, azért küzdeni kell, az örömért valamit tenni kell. Boldogság és öröm nincs önmagában, nem létezik az emberek között. Ezt az embereknek maguknak kell megalkotniuk, azért szüntelen harcolniuk. Mivel gazdagság is csak a nyomorgók hátán születhet, ezért a pénz értékét is a nyomorgók érzik jobban. Mivel boldogság is csak a szomorú emberek sorsán születhet, a boldogság értékét is a szomorú sorsú emberek érzik jobban. Akik mindezt jobban érzik másoknál, azok ellenben mindennek nem adnak hangot. Érzéseiket ki sem képesek fejezni olyan módon, mint ahogy megteszik helyettük azok, akik sohasem élték át ezeket. Akik átélték, nem lehetnek képesek kifejezni magukat, fõleg nem úgy, hogy azt mások is megérthessék. Ezeket az érzéseket nem is lehet másképpen kifejezni, mint tapintással.

­ Mégis, hogyan születik meg egy­egy mû? Mibõl meríted az ihletet?

­ A zenébõl.

Még mielõtt félreértenél, nem pop-­ vagy rockzenérõl van szó, hanem eleve valami õrjítõ, szomorú, életet kioltó hanghatásokról. Ilyen zene is létezik, és én ezekbõl merítem a gondolataimat. Zenehallgatás közben megjelennek elõttem az alakok, akik ahogy a zene is sugallja, futnak, menekülnek, szenvednek s keresik a kiutat, a reményt. Ilyenkor tehát a zene egészen a bensõmig hatol, olyan mélyre megy, ahol azok az érzelmeim lakoznak, amiket különben nem mutatnék ki soha senkinek, olyan mélyen, hogy még magam iránt is szánalmat érzek. Mivel ilyenkor kiderül, hogy valójában egy szomorú és letört ember vagyok. Tehetetlen ember, akit magával sodor az emberi kegyetlenség és ridegség. Tenni akarok ellene, szeretetet akarok kapni, szeretni szeretnék másokat, de nem engedi meg a környezet, hogy lelki gondjaimmal foglalkozzam.

Törtetni kell,
törtetni.
Törtetni kell
és törtetni,
Letaposnak.

Márpedig én harcolni akarok az életért, a szeretetért, akármilyen értelmetlennek is látszik mindez azok szemében, akik törtetnek, csak elõre, másokon át, másokat nem kímélve soha. Márpedig én akkor is ki kívánom fejezni az érzésem, kifejezni az emberek lelkének legmélyén guggoló kegyetlenséget.

… hogy értelmet nyerjen a szeretet.

fordította: Kiliti Joruto