A szúdoku fogságában
A hétvégén meglátogatott anyukám: egy ceruzával és egy megviselt magazinnal a kezében lépett a lakásomba. Csillogó szemét és a „7, 3, 9, 2, 2, 4, 3” számsort az újság sarkában látva rögtön tudtam, mi a teendő. Készítettem egy csésze teát, hagytam, hogy leüljön és lábujjhegyen kiosontam a szobából.Nem erősségem a számtan (még ahhoz is számológépre van szükségem, hogy az étteremben elosszam hárommal a közös számlát), így meglehetős irigységgel szemléltem, ahogy az egész országot a markába kaparintja a szúdoku. Korábban már több logikai játékkal próbálkoztam – sikertelenül -, nem volt hát okom feltételezni, hogy majd épp ebbe szeretek bele.
A kedd estéim azóta szabadok, mióta kedvenc sorozatom véget ért. Ennek hatására arra kényszerültem, hogy más szórakozást találjak ki magamnak.
Általában kevesebb táplálékot biztosítok az agyam számára, mint nemrég beszerzett aranyhalamnak (aki szerencsés időkben négy-ötnaponta kap egy csipetnyi szárított szúnyoglárvát).
Barátom nagy nehezen mégis rávett, hogy invesztáljak egy ceruzába és egy A4-es jegyzetfüzetbe. Most, hogy tudom: az agyam rendesen el lesz foglalva, sokkal vidámabb vagyok. Nemcsak a szúdoku miatt: kitaláltam egy még érdekesebb játékot. A következő Big Brother sorozatban nem számokkal töltöm meg a négyzetrácsot, hanem azzal, hogy X szereplő Y dalt énekel a jacuzziban, miközben Z csúnya pletykákat terjeszt ZS-ről…