Jokohama

Pont egy hete, harmadikán volt a 文化の日 (Bunka no hi, vagyis a Kultúra napja). A Kultúra napja állami ünnep, vagyis szünet volt, úgyhogy a kedvenc szomszédommal, O-val úgy döntöttünk, szívunk magunkba egy kis kultúrát.

Nagyjából egy hónapja lehetett jelentkezni ingyenjegyért a Jokohamai Triennáléra. Ez, mint a neve is mutatja, egy háromévente megrendezésre kerülő modern szépművészeti kiállítás (Jokohamában:)), amit hál\’istennek a Japán Alapítvány is szponzorált, ezért kaphattunk ingyen jegyet. Jelentkeztünk, megkaptuk a jegyet, de októberben végig nem volt időnk elmenni, a kiállítás pedig a hétvégéig tartott.

Jokohamáig az út 890 jen és kb. egy óra volt. O. már járt erre, úgyhogy rábíztam magam és csak nézelődtem. Amint kiértünk az állomásról, belefutottunk egy bolhapiacba, aztán még egybe.

A kiállítás két helyszínen zajlott, az egyik helyszín a Jokohamai Szépművészeti Múzeum volt, a másik nevére nem emlékszem, de nem is érdemes megjegyezni.

Az állomástól gyalog nagyjából 25 perc alatt értünk a múzeumhoz. Eszméletlen hosszú sor kígyózott a bejárat előtt. Szerencsére mi a jegyünkkel egyből simán bemehettünk. Előtte még O. a gaidzsin-összetartás jegyében odaadta a megmaradt jegyet egy a sor legvégén álló rózsaszínhajú lánynak, akiről kiderült, hogy londoni. Nagyon örült neki.

A kiállítás nagyon tetszett, amin meglepődtem, hogy néhány alkotást le lehetett fényképezni. Ami nagyon nem tetszett, hogy a kiállítás legelején elromlott a fényképezőgépem rekesz-? zárszerkezete? (Ami a lencse előtt van és kinyílik, ha bekapcsoljuk a gépet…ennyire értek hozzá…) -úgyhogy rakok fel képeket, de sajnos a jobb sarokban látszik ez a cucc.

Mire megnéztük a kiállítást, Há is befutott. Együtt mentünk tovább. A következő helyszín a Minato Mirai 21 környékén volt..(A Minato Mirai 21, röviden MM egy virágzó modern városrész (egyben üzleti központ) sok felhőkarcolóval.)

A múzeum közelében van egy buszmegálló, ahol egy 100 jenes Minato Mirai buszra fel lehet szállni. Viszonylag ritkán jár, ezért megörültünk, hogy pont elcsíptünk egyet, de aztán végül öt perc után le is szálltunk róla, mert a csajok észrevették a Cup Noodles Museum-ot.

Magyarországon a zacskós instant (leveses) tészták a gyakoribbak, amiket otthon csak beledobsz egy kis lábosba kettő-négy deci vízzel és öt perc múlva kész. Japánban régóta egy lépéssel előrébb járnak: bárhol elkészíthető, mert a műanyag pohárba vagy tálba kell csak forró vizet engedni. Csoda, hogy csak most állítottak neki múzeumot. Erről a helyről egyébként olvasás-szövegértés órán hallottunk először, ahol a tanárunknak jó szokása, hogy mindenhonnan pamfleteket és hirdetéseket szed fel és azt használja az órán. 500 jen a belépő és teljesen megéri az árát, de részletesebben majd később írok róla.

A múzeum után folytattuk utunkat a másik Triennálé-helyszín felé, ami egy lepukkant, szűkös, háromemeletes galéria volt rengeteg emberrel és semmi légkondival.

Egy óra alatt megnéztünk mindent, aztán kávéztunk egyet és továbbmentünk a jokohamai China Town felé. Sötétedés körül értünk a kínai negyedbe, ami 1. nyüzsgő, 2. színesen kivilágított, 3. tele van kínai bolttal és étteremmel.

Nagyjából két órát lézengtünk, majd a kikötő felé vettük az irányt. A parton az esti fényekben gyönyörködve megint kávéztunk egyet, aztán hazaindultunk.