Kezdőlap Rovatok Küzdősport 100 ellenfeles küzdelem - belülről
Hyakunin kumite, azaz a 100 ellenfeles küzdelem próbája. Sosai Oyama Masutatsu hozta létre a kiemelkedő teljesítményre vágyó karatésok számára: aki nagyra vágyik, küzdjön meg egymás után 100 ellenféllel. Bő negyven év alatt 1 nő és 17 férfi teljesítette a próbát: a tizennyolcadik, senpai Kishalmi Péter, a kecskeméti 3KSE dojo vezetője 2008. június 14. napján esett át rajta. Az eddigi próbatevők még utólag is titkosították a felkészülésüket, de Peti kivételt tett: íme, néhány kérdés és válasz arról, milyen „bent”…


A hyakunin kumite nem éppen sétagalopp. Mi adta az ötletet, hogy megpróbáld?
Ez az egész ötlet tavaly nyáron egyik pillanatról a másikra patant ki fejemből. Régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy majd egyszer talán én is megcsinálom, de úgy komolyabban csak akkor gondoltam át, amikor valahonnan jött egy gondolat: tulajdonképpen miért nem most, mire is várok még? Így határoztam el, hogy elkezdek készülni erre a próbára. Elhatározásomban az is szerepet játszott, hogy tavaly nyáron testőrként dolgoztam, a munkám mellett pedig szinte korlátlanul tudtam edzeni. Egy évet adtam magamnak arra, hogy felkészüljek a 100 küzdelemre, mert úgy gondoltam, ilyen embert próbáló feladatra minimum ennyi felkészülési idő szükséges.


Hogy alakítottad a felkészülésed?
Mielőtt nekiálltam volna a felkészülésnek, el kellett döntenem, hogy milyen hosszúságúak legyenek a menetek! Tudtam, hogy voltak, akik 1, és voltak olyanok is, akik 1, 5 perces küzdelmekben teljesítették ezt a próbát. Többször is átgondoltam, de mindig a hosszabb verzió volt számomra a szimpatikus. Ha sikerülne 1 perces menetekkel a 100, akkor talán életem végéig ott motoszkált volna benne a kérdés, vajon sikerült–e volna nekem a hosszabb változatban is!? Vállaltam a hosszabb küzdőidőt, mindannak ellenére, hogy tudtam, ha sikerül, nem mindenkit fog érdekelni az, milyen hosszú is volt egy menet, de ha nem sikerül, akkor meg már senkit sem fog foglalkoztatni a küzdelmek ideje! Ha átszámítjuk 100 x 1 perc és a 100 x 1, 5 perc küzdelemhez szükséges időt, akkor rájöhetünk, 50 x 1 perc küzdelem időtartalma 1, 5 perces küzdelem időtartalmában 33 menetnek felel meg, ha tovább gondoljuk, 100 x 1 perc a hosszabb verzióban majdnem 67 küzdelemnek. Tehát, ha én hosszabb változatban teszem azt, és például 80 küzdelem után nem tudom folytatni tovább, akkor utána már hiába magyarázom, hogy ez sikerült volna a rövidebb változatban! Mindenki csak azzal foglalkozna, ami a nyers tény: sikertelen volt a próbálkozásom!

Ezektől a gondolatoktól csak még motiváltabb lettem és csak a hosszabb 1, 5 perces változatban láttam az igazi kihívást, így azt választottam. Senki ne értsen félre, én ugyanúgy nagyra tartom azokat, akik 1 percben próbálták meg ezt a próbát, mint azokat, akik hosszabb lehetőséget választották. Ezután kezdtem el kialakítani az edzésprogramomat. Elég nehéz dolgom volt, hiszen ez nem egy meccs 9 percéről van szó, hanem 100 x 1, 5 percről, ami 150 perc küzdőidőt is jelenthet. Erre semmilyen forrást, írott anyagot nem találtam, hogy hogyan lehet felkészülni. Annyiban voltam csak biztos, hogy 11 hónapom van a felkészülésre, mert ennyi időt szántam rá. Tudtam, ha rosszul készülök fel, mert rossz az edzésprogramom, nagyon sok edzésmunka vész kárba. Mivel nem láttam még felvételt ilyen 100 emberes küzdelmekről, ezért rögtön beszereztem ezekből többet is. Megnéztem őket, és ezekből egyértelműen kiderült, hogy a küzdelmek értékelése nem a megszokott versenyszabályok alapján történnek, hanem annál könnyítettebbek. Például a tiszta érintőleges fejrúgás, illetve az ashibarai-ok sikeres alkalmazása után is wazari jár, továbbá a kézben tartott fadarabok elejtése is wazari értékű. Ráadásul volt olyan próbálkozó, aki üres kézzel küzdött, viszont az ellenfelei fogták a kezükben a fadarabokat.

A küzdelmek értékelésénél, ha nincs ponttalálat, akkor nagy többségben a próbatevőt hozzák ki győztesnek függetlenül attól, hogy mi történt az adott menetben. Döntetlent is csak akkor hirdetnek, ha vizsgázó nagyon alárendelt szerepet játszik az ellenfelével szemben. A lábszárvédők használata mellett lehetett olyan küzdőket is látni, akik alkarvédőt is használtak. A szervezők az ellenfélválasztásra is sok gondot fordítottak, mert többségében testsúlyban könnyebb, magasságban alacsonyabb küzdőpartnert igyekeztek biztosítani. Ezzel nincs is semmi baj, én úgy gondolom, ezt így is kell csinálni, mert ki az, aki kibír 100 menetet úgy, hogy a felét megnyeri versenyszabályok szerint vele azonos súlyú vagy esetleg nehezebb ellenfelek szemben?! Látva ezeket a felkészülésem során a magas rúgásokra és az ashibarai-okra fektettem nagy hangsúlyt, mivel szerettem volna én is pontokat szerezni. Abban biztos voltam, hogy nagyon kemény testtel kell addigra rendelkeznem, hogy egyáltalán végig bírjam állni a próbát. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha testre történő kiütés miatt szakad meg a próbám! A legnagyobb kérdés még mindig az volt számomra, hogy állóképességemet mi módon tudom megfelelő szintre feltornázni ehhez a feladathoz. Úgy gondoltam, akkor lesz meg a megfelelő felkészültségi állapotom, ha le tudok futni 70, zsákolni 100, árnyékolni 100 és küzdeni legalább 80 menetet. Mielőtt nekiláttam, lemértem, mennyit bírok lefutni, lezsákolni és küzdeni 1, 5 perces menetekből. Kezdetben futottam 15, zsákoltam, árnyékoltam30 és küzdöttem 20 meneteket átlagban heti 8-10 edzésen. Próbáltam hetente emelni a menetszámokat! Ez ment is kb. 30x 1, 5 futásig, 50-60 közötti zsákig, és 40 darab küzdelemig, itt már a terheléstől főleg a futás miatt, elkezdett fájni a térdem. Ráadásul a küzdelmek során szerzett sérülések, amiket azon a héten vagy a múlt hétről maradtak vissza, az újabb terheléstől nem tudtak meggyógyulni, így még jobban rásérültem azokra.

A legjobban a két alkarom sínylette meg ezt az időszakot, nagyon érzékennyé váltak, a legkisebb ütéstől is már komoly duzzanat alakult ki rajtuk. Annak érdekében, hogy védjem őket, elkezdtem alkarvédőt is használni. Ebben az időszakban annyira szétment az alkarom, hogy márciusig nem tudtam céltudatosan keményíteni azokat! Ez október elején volt, ekkor nagyon sokat kellett alakítanom a felkészülésemen. A futásokat mellőznöm kellett a küzdelmekkel együtt. Novemberben a sok magas rúgástól csúnyán meghúzódott a jobb combtövem, amitől még ütni sem tudtam fájdalom nélkül, egy hétig még próbálkoztam, de be kellett látnom, pihentetnem kell. Nagyon kellemetlen volt ez a sérülésem, mert minden mozdultnál fájt, még az ágyból való felülésnél is vigyáznom kellett. Semmilyen karatéval szorosan összefüggő mozgást nem tudtam végezni, ez 7 hétig tartott. Ez idő alatt csak a konditermi edzéseimet tudtam elvégezni, igaz, azokat emelt számban. Én úgy gondolom utólag, azért sérültem le ennyire és ilyen sok helyen, mert nem hagytam magamnak elég regenerálódási időt.

December közepén kezdtem újra edzeni, igaz, a jobb lábamat még mindig nem tudtam használni, ami elég érzékenyen érintett, mert én nagyon jobblábas vagyok és az egész küzdelmi stratégiámat szinte erre a végtagomra építettem fel. Januárban próbáltam újra maximális intenzitással növelni mindenből a darabszámokat, de egyre több mindenem sérült le, végén már volt olyan hét is, amikor nem tudtam már edzeni sem, mert minden mozgásnál fájt valami! Ami még komolyan foglalkoztatott, az testkeményítés hiánya volt, mert szinte mindig fájtak a combjaim, vállaim, mellkasom, ezért nem rúgattam és ütettem őket külön. Amit így nem tartottam megfelelőnek, mert nem tudtam céltudatosan emelni a fájdalomtűrésemet, amitől féltem, hogy a későbbiekben megbosszulja önmagát. Változtatnom kellett újra az edzésprogramomon. Nekem a hetenként fokozatosan emelt edzésmódszer nagyon bevált, mert ilyen módon kaptam visszajelzést a fejlődésemről, ezért azt mindenképpen meg akartam tartani. Igaz az elején voltak nehézségeim ezzel az edzésfelépítéssel.

A legemlékezetesebb talán az volt, amikor lezsákolt 40 menet után eszembe jutott, még egyszer ennyi és plusz még egy fél és már kész is 100 darab zsák munka. Akkor döbbentem rá, hogy mire is vállalkoztam, a zsákolás is lehetetlen feladatnak tűnt, nem hogy még le is küzdjem azt majd valamikor! Viszont nagyon jó érzésekkel töltött az el, mikor elsőnek zsákoltam le 50, 60 menetet, vagy küzdöttem le ugyanennyit. Minden újabb mennyiségi korlát átlépése emelte az önbizalmamat és hittemet! Ezek a fajta visszajelzések biztos vagyok benne, hogy kellettek a későbbi sikerhez! Ezért havi ciklusokra tagoltam az edzéseimet. A végső verzió az volt, hogy hetenként emelem a zsák, árnyékmunkám és tutások számát 3 hétig, aminek a végén küzdök egy nagyobb mennyiséget, természetesen minden alkalommal többet és többet. Majd ez után pihenek egy teljes hetet, és kezdem a következő ciklust. Így volt elég időm regenerálódni, és megfelelő mennyiségben edzeni az ütő állóképességem. Az edzések számát is lecsökkentettem heti 4-5 darabra, mert már egy-egy edzésem megközelítette a 3 órát, többször pedig meg is haladta azt. Viszont a térdem a változtatások ellenére továbbra sem bírta sok futást. Ezért habár sosem rajongtam érte, de felváltottam azt szobabiciklizéssel. Végül ebben is megtaláltam az „örömöm” és a kihívást. Itt is meneteket bicikliztem, ahol próbáltam fent tartani a pulzusszámom 170 felett. Mivel volt, hogy 75 menetet is letekertem ezért igen nagy látványosság lehetem a Fitness termekben én meg az izzadság tócsám alattam, főleg akkor mikor a baloldalamon szintén biciklin 70-es pulzussal újságot, a jobb oldalamon 80-as pulzussal Harry Pottert olvasva tekernek.

Ez, hogy sokáig magasan tartva tartottam a pulzusom, edzéseken meghozta a hatását, mert amikor hosszú küzdelemsorozatokat küzdöttem, látványosabban később jelentkeztek a fáradság jelei. A futás sokkal fárasztóbb, de ott nem tudtam ilyen magasan tartani ennyi ideig a pulzusomat. Ezért miután újra futhattam, a biciklizést sem hanyagoltam, hanem beépítettem az edzésprogramomba. Összesen 4 ilyen ciklust csináltam végig az 5 már maga a 100 menetes küzdelem volt. A ciklusok végén 60, 70, 60, 70 meneteket sikerült leküzdenem Mennyisége száma azért lett ilyen fel - le ingázó, mert volt, hogy kemény társaság gyűlt össze a segítői oldalon, és nagyon nem simogattak... Az utolsó 3 hét volt a legnehezebb, addigra már nagyon ki voltam égve, és már alig vártam az utolsó edzést. Az utolsó edzéseim között szerepelt a 100 és a 120 menetes zsákmunka is. Ez utóbbit egyrészt azért találtam ki, hogy mentálisan erősítsem magam, másrészt a statisztikám mutatói miatt. Azok szerint, ha küzdelmek és a zsákmunka száma között 10 vagy 20 menet eltérés van a zsák felé, akkor sokkal jobban mentek a küzdelmek! Ezt a mennyiséget még shihan Somogyi Zsolt is javasolta nekem nem sokkal a próbatétel előtti beszélgetésünk során. Mondjuk ahhoz, hogy elkezdjem ezt 4 órás edzést, 2 napig kellett biztatni magam. Mivel nem vagyok egy kata orientált karatés, sajátos motivációs módszert találtam ki: megfenyegettem magam ösztönzésképp, vagy zsák vagy kata, lehet választani. Egyhangú döntéssel győzött a zsák.:o)

Ez után volt még 1 futóedzésem és egy „rövid” nagydarabszámú 60x1.5 perces zsákmunkám. Nem tudom elmondani, milyen megkönnyebbülést éreztem akkor, mikor vége lett az utolsó edzésnek is, már semmi más nem volt hátra, csak a küzdelem! Úgy éreztem órási tehertől szabadultam meg aban a pillanatban! A felkészülés előtt kitűzött céljaimból a 100 menet árnyék megvalósult, a zsákot túlteljesítettem. A futásból 50 menet volt a legtöbb, amit lebírtam futni. A küzdelemnél 70 menet volt a legmagasabb szám, az utolsó küzdésnél terveztem a 80 menetet, de mivel fájni kezdett a mellkasom 60 körül, nem erőltettem tovább, nehogy komolyabban megsérüljek 1 hónappal a próba előtt. Amit előírtam magamnak, azt szinte mind meg bírtam valósítani. A testem keménységét is megfelelőnek tartottam már a felkészülésem végére. Volt olyan edzésem, ahol 500 külső combost rúgtak a combomra összesen hárman.


Honnan kaptál segítséget?
Én úgy gondolom, magában az kevés, ha valaki fogja magát és el kezd készülni a 100 küzdelemre. Kell hozzá hatalmas segítség is, leginkább ahhoz, hogy össze lehessen szedni ennyi küzdőt. Mivel a felkészülés megkezdése előtt, pár héttel vizsgáztam le 1. danra kyokushin karatéban az IBK-nál (Péter a shidokan karatéban jelenleg 2. dan fokozattal bír – SZA), amihez hozzá kell fűzni, nem vagyok tagja a szövetségnek, csak egyszerűen megengedték, hogy odamenjek, edzőtáborozzak, és a végén vizsgázzam. Nagyon tetszett az ottani barátságos légkör és az a nyitottság, ami ott fogadott. Én úgy képzeltem el, ha valahol meg szeretném próbálni a 100 emberes küzdelmet, akkor az az egyik nyári IBK tábor lenne, hiszen itt megvan a megfelelő létszáma a segítőknek, illetve ami talán a legfontosabb, ha ennyire segítőkészeknek ismertem meg őket, akkor elképzelhető volt, hogy ebben is a segítségemre lesznek. Két mestert kértem meg arra, hogy véleményezze a tervemet, illetve folyamatosan segítsenek. Megkerestem sensei Gódor Lászlót, a shidokan szövetség vezetőjét. Ő természetesen mindenben felajánlotta a segítségét, de nem javasolta, hogy megpróbáljam a 100 küzdelmet, inkább azt, hogy küzdjek inkább egy jó erős, magas színvonalú 50-et. Hiszen egy ilyen hosszú küzdelem sorozatban akár tartósan le is lehet sérülni, ami miatt már az egész nem éri meg! Továbbá figyelmeztetett, hogy nagyon nehéz lesz ezt Magyarországon véghezvinni, hiszen itt van nekünk a jó öreg magyaros mentalitásunk, ami miatt lesznek jópáran a küzdők közül, akik nem szeretnék, hogy ezt én végigcsináljam… Akkor úgy gondoltam, ez talán túlzás, de így utólag már tudom, teljesen igaza volt!

A másik mester, akit megkerestem, shihan Somogyi Zsolt volt az IBK-ból. Tőle nagyon tartottam, hogy mit fog ehhez szólni, hiszen alig ismertük egymást. Ő is nagyon segítőkészen és lelkesen állt hozzá a tervemhez és rengeteg jó tanáccsal látott el mind a felkészüléssel, mind magával a küzdelemmel kapcsolatban! Pártolta azt is, hogy a nyári táborukba tegyem próbára magam. Felhívta hanshi Adámy Istvánt is, aki szintén nem zárkózott el ez elől. Shihan Somogyi még azt is felvetette, hogy a téli táborukba is jöjjek el küzdeni 50 menetet, amolyan főpróbaszerűen. Nagyon megkönnyebbültem, mikor eljöttem a shihantól, egyrészt azért, mert alkalmasnak talált arra, hogy megpróbáljam, másrészt, mert feltétel nélküli támogatást éreztem felőle is!


Segítették még a két fent említett mesteren kívül a felkészülésemet a Lónyai utcai shidokanos csapat, sensei Németh Pál és dojo-ja, akik küzdőedzéseiken lehetőséget biztosítottak számomra, hogy többször nagy mennyiségű küzdelmet tudjak vívni váltott ellenfelekkel, Czeizing Ottó senpai, aki szintén sokban hozzájárult a felkészülésemhez. Voltak, akik rendszeres jöttek hozzám küzdőpartnernek, velük nagyon sokat tudtam gyakorolni. Őket név szerint is megszeretném említeni ezzel is megköszönve önzetlen segítségüket: Orosz Bence, Ponicsán Kristóf, Simon József, Nagy József, senpai Karán Tamás, senpai Szutor András, senpai Laub János! Meg szeretném köszönni még a Palotai fivérek, Attila és András gondolatait, ötleteit és a szervező munkájukat!


Akik előtted teljesítették a próbát, többségükben a karate sztárjai, kiemelkedő küzdőegyéniségek. Hogyan viszonyítod hozzájuk a próbád?
Annyi párhuzam van közöttünk, hogy valamilyen formában, de hasonló próbát teljesítettünk. Tudomásul kellett vennem, hogy sohasem fogják szinte sehol hivatalosan elismerni az én esetlegesen sikeresen teljesített 100 ellenfeles küzdelmemet. Ezért nem 100, hanem 99 vagy 101 küzdelmet terveztem: ha úgy tetszik egy kis fricska azért, hogy küzdhetek én bármennyit, soha sem fogják azt hivatalosan elfogadni. (A shidokan karate Shindokai szövetsége természetesen hivatalosan is elfogadja Péter teljesítményét – SZA). Márciusban kaptam lehetőséget arra, hogy júliustól egy jól fizető munka miatt kiköltözzem külföldre, amire nem tudtam nemet mondani. Ez viszont azzal járt, hogy nem tudtam az IBK nyári táborában jelen lenni, így küzdeni sem. De mivel már rengeteget készültem, ezért mindenképpen próbát akartam tenni, így önálló szervezésbe kezdtünk. Esélyünk sem volt 100 küzdőpartnert szerezni, de ha mégis sikerült volna, akkor a partnerek összetételébe kötöttek volna bele, hisz nem mind lett volna fekete öves (több különböző helyről suttogják, hogy nem mind feketeöves az, aki a Japánban felvett 100 ellenfeles küzdelmeknél videóján olyan színű övet hordva küzd a próbatevővel)! 

De ha még sikerült is volna ennyi fekete övest összeszedni, és még ha valamilyen csoda folytán magába a küzdelembe se bírtak volna belekötni, akkor valószínűleg a Japánon kívüli megrendezés okán találnának hibát. Ezek miatt úgy döntöttem, megcsinálom magamnak, úgy ahogy az elején is terveztem, és mellékes, lehet – e az egészet hivatalosan is elismerhetővé tenni. Ezért úgy döntöttem, megcsinálom az én 100 + 1 menetes küzdelmemet, az én Hyakunin Kumite-mat! Mivel tudtam, hogy nem lehet majd kiválogatni az ellenfeleket, így nagyon nehéz lesz több, mint a felét megnyerni, ezért az elsődleges célom a túlélés volt, de titkon reméltem, hogy elegendő győzelmem lesz. Szóval vannak hasonlóságok az előttem teljesítők, illetve az én próbám között, de mégsem lenne igazán szerencsés összehasonlítani őket. Mindannyian megtettük a magunkét, a további összehasonlítás felesleges.

A próba hogy telt?
Nyugodt volt a teszt előtti éjszakám, bírtam pihenni. Nem is voltam addig igazán izgatott, míg meg nem láttam, hogy külön mentőautó érkezett a tiszteletemre… A bemelegítés gyorsan ment, igazából nem is nagyon kellett mozognom, mert a stressz miatti magas adrenalinszintem szinte magától bemelegített. Gondolkodtam közben, hogy viseljek-e alkarvédőt, végül az mellett döntöttem, mondván, minek kockáztassak egy nagyobb sérülést. Hihetetlen nagy nyomást éreztem, mikor beléptem a terembe, gyors orvosi vizsgálaton megmérték a vérnyomásom, 140 volt. Amíg mértek, megnyugodtam. Majd fölmentem a pástra, fölállt szembe velem az első ellenfelem és elkezdődött... 10 óra 45 perc volt akkor. Sensei Gódor László vezette a mérkőzéseket, aki nem teljesen japán mintára tette azt. Csak a tiszta ponttalálatokat értékelte wazarival, ha az egyik félnél sem volt értékelhető találat, akkor döntetlent hirdetett, függetlenül a mérkőzésen történtekről. Mondhatni, hogy enyhített versenyszabályok alapján ítélkezett. A küzdelmek keményebbek voltak, mint azt vártam, vagy mint azt tapasztaltam volna ez eddigi gyakorló küzdelmeim során. Rosszul is indultak, mert a harmadik menetben egy ballábas fejrúgásnál elrúgtam a lábfejem. Ami később kiderült problémákat is okozott, mert lábsöpréseket bal lábbal nem tudtam e miatt rúgni.

Valahol 20 és 30 környékén éreztem, hogy fáj a combom már, ami számomra szokatlan volt, mert 50, 60 menet küzdelem előtt még sosem fájdult meg. Akkor arra gondoltam, hogy még az 50 menet sem lesz meg nemhogy 101. Ezen a holtponton végül az segített át, hogy kijelentettem magamnak, 50-ig minimum el kell jutnom utána, ha nem bírom, akkor már fel is adhatom. Sikerült elérnem az 50-et. Mentem tovább persze, eszembe sem jutott, hogy feladjam. Az utána következő meneteknél többször is a mérkőzések szünetében könnybe lábadt a szemem. Tehetetlennek éreztem magam, úgy éreztem, a testem már nem bírja tovább, és már csak az akaratom tart a páston. Többször is úgy álltam fel, hogy ez a küzdelem lesz az utolsó, csak ezt csináljam még végig!

Közben már nem csak az előttem tornyosuló feladattól könnyeztem, hanem attól is, hogy tehetetlennek éreztem magam. Későn reagáltam nagyon sokszor és ez nagyon zavart. 70 küzdelem után Sensei Gódor megmérette a vérnyomásom: 160 volt, az orvos tovább engedett küzdeni. Megkérdezte Sensei, hogy csinálom-e tovább, mert már biztos, hogy nem lesz meg megfelelő számú győztes mérkőzés, én pedig igent mondtam rá. Közben átfutott a fejemen, már csak 30 van hátra, örülni kezdtem, de ugyanabban, pillanatban még az is, hogy ez még majdnem egy óra! Itt kezdtem érezni, talán végig fogom bírni, ha jól emlékszem, akkor azzal buzdítottam magam, ha eljutok 80-ig, akkor biztos sikerülni fog mind a 101. 80 - hoz közelítve a szemem káprázni kezdett, előre jól láttam, de oldalt csak nagyon homályos foltokat vagy hullámzó mozgást érzékeltem. Rosszul a körülményekhez képest nem voltam, nem tudom, mi okozta ezt a jelenséget.

Közel voltam a 80-hoz, ahol pihentem és utána ez el is múlt. Éreztem, hogy most már sikerülni fog, de még nem mertem kimondani, úgy éreztem, több erőm van, mint idáig volt és frissebb is vagyok. De ez gyorsan el is múlt… Azt vettem észre, hogy puha combokra kapom a rúgásokat, utána külön oda kellett figyelnem arra, hogy megfeszítsem, vagy rádőljek a megrúgott lábamra. A következő, ami nagyon megmaradt bennem, hogy zihálok kapkodva, vesszem a levegőt, és hiába szívom, nem kapok eleget. Ez a zihálás végig megmaradt, főleg akkor erősödött fel, mikor pihenhettem (volna) két menet között. A jobb vállam erősen elkezdett fájni, külön is el kellett kezdjem védeni azt. Eljött a 90-ik küzdelem vége is, emlékszem, valaki a hátérben magasra tartott kezekkel mutatta, hogy már csak 10 van vissza! Nem érdekelt semmi, csak a folyadék, nagyon szomjas voltam és nem tudtam eleget inni ahhoz, hogy ez csituljon, de nem is engedélyeztem magamnak sok vizet: féltem attól, ha beszalad egy gyomros... Eljött az utolsó 10. Mennyiszer képzeltem is ezt el, milyen lesz. Most már tudom, gyötrelmes, nem tudtam, hogy létezik a fáradtságnak ilyen fokozata is.

A 95-ik küzdelem után kérdezte meg a Senesi, hogy legyen – e plusz 1 mérkőzés, ahogy terveztem, igennel feleltem. Felsorakozott az utolsó hat ellenfelem is. Itt már nagyon sok a filmszakadás. Az utolsó küzdelmek egyikénél valahogy fent maradt a lábam egy rúgás után, aztán már csak azt éreztem, hogy esek és fáj a gerincem, egy pillanatig nem mozdul meg semmim. Hallottam, valaki hangosan felsíkit, utána mozgott újra mindenem. Valamennyi ápolás után folytattuk a küzdelmet. Addig is légszomjam volt, de ezek után már szinte levegőt sem kaptam. Vége lett, vesztettem, ellenfelem, senpai Türk Zoli lábsöprése wazarit ért. Akkor fogtam fel, ez az első meccs, amit elveszítettem, ennek örültem. És elérkeztem a bűvös számhoz, jött a 100 - ik, senpai Nemes Józsi, nekem esett, küzdeni akartam, de nem tudtam. Nem tudtam odaállni elé, mert akkora lendülettel jött, folyamatosan ki léptem, nem tudtam beleállni a küzdelembe, nem volt hozzá erőm, sem lelki, sem fizikai. Túléltem ezt is! 101 jön, az újdonsült barátommal, senpai Laub Janival. Győzni akartam, küzdeni még egy nagyot, de már nem tudtam. Vége lett. Filmszakadás. Nem kapok levegőt, nagyon zihálok. Boldog vagyok, végre sikerült, túl vagyok rajta. 14 óra 35 perc van….


És mikor túl voltál az egészen?
Még nagyjából két órán át volt szabálytalan a légzésem, ami miatt beszélni is nehezen tudtam. Elmentünk ebédelni, én a szokásos pizzám felét sem bírtam megenni. Este 7 óra előtt pár perccel mentem el wc-re, előtte csak a küzdelmeket megelőzően voltam ilyen helyiségben. 7 kilót vesztettem a súlyomból aznap. Kaptam több gratulációt az esemény után, volt, aki hívott, volt, aki sms-t írt. Különösen jól esett, hogy azok is írtak nekem, akik a küzdelmeim során az ellenfeleim, vagy az esemény nézői voltak. Ők helyszínen is gratuláltak, de ha még ilyen formában is közölni akarták elismerésüket velem, akkor csak produkáltam valamit, és én úgy gondolom, ez jelentette az igazi értékét ennek a napnak.

Már mentünk haza Kecskemétre, és még nem tudtam, hogy ezt most álmodom, vagy ébren vagyok. Olyan érzésem volt, mintha nem keltem volna fel a tatamiról akkor, amikor csúnyán ráestem a gerincemre, és most fekszem egy kórházi ágyon, mert megbénultam és örökre ott kell, hogy fekve maradjam, és az, hogy most kocsiban ülve utazom az nem több, mint egy álom. Hiába „csíptem” meg magam, egyszerűen nem tudtam ezt kiverni a fejemből. Nem tudom, miért éreztem ezt így, valószínűleg idegileg is kimerültem.  Este kicsit ünnepeltünk későn is feküdtem le, de mégis csak 3 órát tudtam aludni, utána csak forgolódtam illetve csak akartam, mert nem igazán ment a mozgás szinte mindenem fájt. Még akkor is kórházi ágyban képzeltem magam, egyszerűen nem tudtam ezt kiverni a fejemből. Most, hogy már több hete, hogy túl vagyok a küzdelmeken, nem érzem magam többnek, mint azelőtt, talán egy alig mérhető minimális mértékben. De az tudat, hogy velem együtt 18 ember teljesített ehhez hasonló próbát az egész világon, az boldoggá tesz! És megérte-e? Még nem tudom, azért mindenféleképpen meg, mert rengeteget tanultam a felkészülés és a küzdelmek alatt. Igazán akkor tudok erre válaszolni, ha kiderül, lesz-e maradandó károsodásom, ha nem, akkor maradéktalanul igen. Most még mindig fáj a combtövem, a szegycsontom és az alkarjaim is érzékenyek.

 

Szabó András

 

 Még nem írt senki ezzel a cikkel kapcsolatban.
Ha szeretnél hozzászólni, akkor jelentkezz be vagy regisztrálj.
Szólj hozzá! (eddig 0 bejegyzés)